Mit tennétek a helyemben? Kérlek olvassátok el és mondjátok el hogy mi a véleményetek, esetleg mi a tanácsotok!

A történetem ezelőtt kb. 6 és fél évvel ezelőtt kezdődött. Mivel anyagiakban nem dúskált a családom, ezért sajnos rákényszerültem arra hogy külföldi munkát vállaljak. Ezt a párommal közösen döntöttük el, muszályból. Egyikünk sem volt oda az ötletért, de sajnos más lehetőségünk nem lett volna arra hogy rendbe tegyük az életünket anyagilag. (volt Providentünk, A-hitel, Személyi kölcsön, és persze a svájci frankos lakáshitel sem maradhatott el). Megtörtént a kiutazás, a munka természetesen nehéz volt és kimerítő (heti 6 nap, napi 12 óra), de legalább lehetett vele keresni. A honvágy nagy volt, hiányoztak a gyerekek (párom első házasságából volt 3 gyeremeke, és ekkor már volt egy közös csemeténk is). Az első szabadságomkor született meg második közös gyerkőcünk. Nagy volt az öröm, de sajnos menni kellett vissza a munkahelyre. Még rosszabb volt talán mint legelőször, de muszály volt. Mivel ugy határoztunk hogy egy év elég ahhoz hogy rendbe jöjjünk úgy döntöttünk hogy hosszabb időt maradok kint, de utána végleg hazamegyek. Kicsit ugorjunk az időben. Eltelt az egy év, hazamentem és ekkor jött az igazi érvágás. Sokat veszekedtünk, főként az anyagiakon ( az egy évig hazaküldött pénznek semmi látszata nem volt, szinte több volt az adósság mint mielőtt kimentem dolgozni). El is hidegültünk egymástól, kapcsolatunk szakadékba jutott. Karácsonykor aztán kimondtuk végleg VÉGE. Ekkor nagyon el voltam keseredve, meg akartam halni, és meg is kíséreltem megölni magam. Sajnos nem sikerült.

Visszamentem dolgozni, talpra álltam, fizettem a közösen megbeszélt gyermektartást, és kifizettem az összes nyakamban lévő adósságot. Időközben a volt páromnak lett valakije, akivel azóta is együtt van.

Bár anyagilag rendbe jöttem, lelkileg azóta sem tudtam túltenni magam a szakításon ( pedig ennek már több mint 5 éve ). Azóta senkim nem volt, még csak futólag sem. Nem merek kezdeményezni, pedig vannak többen is akik nagyon tetszenek. Nem hiszem azt hogy pont rám lenne szükségük. Nincs önbizalmam.

A munkámat azóta is rendületlenül végzem, kb. 1 éve csoportvezető vagyok. Mégis úgy érzem hogy a munkámat sem végzem megfelelően, hogy nincsenek velem megelégedve.

A hosszú távollét miatt elmaradtak a barátaim is. mikor hazamegyek szinte csak a családom vár haza. ( szüleim, lányaim, nagymamáim )

Nem érzem úgy hogy fontos része lennék a társadalomnak, nem hiszem hogy valakinek is hiányoznék.

Nagyon sokat gondolok a halálra, szeretnék egy este végleg elaludni. Sajnos nincs merszem azt megtenni hogy kárt tegyek magamban, bár már az utóbbi időben egyre többet gondolkodom ezen is. Nem akarok tovább így élni. Értelmetlen az életem, magányos vagyok, és a kollégáimmal is egyre kevésbé tartom szabadidőmben a kapcsolatot. Elzárkózom, a szobámból szinte alig megyek ki. Remeteként élek. Embergyűlölő lettem.

Szeretnék egy társat, egy párt akit szerethetek, és aki viszont szeret, de nem tudom hogy valakinek kellek-e egyáltalán. Nem tudom azt sem hogy tudnék-e bízni valakiben újra. tudnék-e alkalmazkodni máshoz.

Kérlek írjatok ha van valami hozzászólásotok!

Köszönöm hogy elolvastátok!