Mi a teendő ebben az esetben? Kilátástalan helyzet.

17 éves lány vagyok. Kiskorom óta rettenetesen félek a hányástól. Ez már 4 éves korom óta mindig jelen van az életembe valamilyen formában, akkor még nem volt vészes, csak okkal ijedtem meg, ha például hányingerem volt, vagy ha valaki hányt a közelemben. Utána elkezdtem figyelni, hogy mikor mennyit eszek és minden étkezés után megkérdeztem anyát, hogy ugye nem fogom kihányni?! Aztán már a hosszabb buszutaktól is féltem (pl. Osztálykirándulások), volt olyan időszak, hogy alig ettem (főtt ételt egyátalán nem), úgy nyugodtabb voltam, hogy nincs mit kihánynom. Ha hányós vírusos járvány volt, akkor betegesen fertőtlenítettem mindig mindent és éjszakákat sírtam át, hogy mi van ha elkapom. Olyan 6.os voltam, amikor rosszullétek kezdődtek nálam, a semmiből jött elő, akárhol, akármikor, de voltak olyan helyzetek, ahol gyakrabban, voltak ahol kevésbé. Tipikus pánikrohamok voltak, ugyan azok a tünetek. Sokszor ezbis összefüggött a hányással, például közben azt éreztem, hogy hányni fogok...de nem mindig! Az ilyen rohamok közben, volt amikor szóba se jött a hányás. Diagnosztizáltam saját magam, biztos voltam benne, hogy emetofóbia és pánikbetegség, sokat olvasgattam ezekről, próbáltam önerőből kigyógyulni, nem szóltam senkinek, de nem sikerült, nagyon nehezek voltak így a napjaim. Kb. Fél éve jutottam el arra a pontra, hogy nekem ez nem megy és szakember kell, szóltam a rosszullétekről szüleimnek, de nem mondtam, hogy mi ez!? Szóval én csak azt szerettem volna elérni, hogy kivizsgáljanak és majd ott kiderüljön és kapjak segítséget. De nem így lett, miután látták, hogy semmi szervi bajom visszaküldtek a suliba. Akkor mondtam el anyáéknak, hogy mi a helyzet, röhögtek egy jót, elmondták, hogy jó h*lye vagyok és hallani sem akarnak pszicbologusról/pszichiáterről. Nincs semmi bajom.. Így aztán kezembe vettem a dolgokat, egyedül mentem el szakemberhez. Természetesen kitört a családi botrány. Majd elkezdtem pszichológushoz járni, aki beutalt a pszichiátriára. Eközben a szüleim változékonyak voltak, hol segítőkészek és megértőek, hol pedig szinte ellenségek. Befektettek a pszichiátriára, ahol azt mondták, hogy se pánikbeteg nem vagyok, és ez nem emetofóbia. Mindenki fél a hányástól, a rosszullétek meg csak valami feszültség, ami így jön ki belőlem, tanuljak meg vele együttélni. Hozzátenném a kórházban egy "pánikrohamom" se volt, legalább is olyan rosszullét nem amit én annak neveznék. Ott is voltak, de az nem volt vészes. Ott biztonságban éreztem magam, viszont ahogy kikerültem megint napibszinten vannak. Visszaküldtek a suliba, igaz a pszichológushoz még járok, de nem sokat segít. Ha rosszul vagyok és szólok a szüleimnek veszekednek velem, azt kapom, hogy semmi bajom és fejezzem be. Ha nem szólok és próbálom eltakarni, de már olyan rossz, hogy észreveszik akkor szintén üvöltözés. Röhögnek rajtam, gúnyolódnak velem. Mindenféle nekem szörnyű és kínos helyzetbe hoznak, hogy "kapjak észbe". Csak, hogy itt nem erről van szó. Nem tudják mit élek át nap, mint nap, vagy, hpgy mekkora fájdalom nekem az, ahogy ők állnak hozzám, nem tudom, hogy ha tudnák is ennyire nevetnének-e. Jelen helyzetben, alig tudok kimenni az utcára, ha buszra szállok, boltba vagy zárt helyre megyek be jönnek a "pánikrohamok", akik az orvos szerint nem azok. Folyamatosan küzdök a rosszullétek ellen és szörnyen érzem magam. A hányástól pedig továbbra is rettegek.