Huszonéves férfi létemre nem érdekel semmi se, ezért még szakmám sincsen, szerintetek egy szihológus tudna rajtam segiteni? Vagy nekem már annyi?

Szerintem egy hatalmas kaland megtalálni azt, hogy mi érdekel, de ha ezt a nihilista hozzáállást akarod erőltetni, akkor azt nettó önsorsrontásnak érzem.

Az érdeklődést magunknak kell magunkban felkeltenünk; ez nem úgy működik, hogy a világ folyamatosan dobálja felénk az érdekesebbnél érdekesebb lehetőségeket, mi meg fanyar képpel visszautasítgatjuk őket, és várjuk, hogy hátha dob valami szuper lehetőséget. Tehát először a hozzáállásodon kell változtatni: ha valóban akarsz találni valami érdekeset, és sok mindenre nyitott vagy (!), és lelkesen állsz hozzá, nem ilyen unottan, akkor menni fog. Utána már csak el kell köteleződnöd a választott dolog/dolgok mellett.

A munka már más kérdés, mert ott sajnos nem feltétlenül csak az számít, hogy mihez van kedved (bár ideális esetben ez is fontos lehet), hanem, hogy mi az a munkakör, amiért képes vagy felelősséget vállalni. (Aminek a feltételeit megértetted, és úgy érzed tudnád csinálni.) Böngéssz, és légy nyitott, akkor előbb utóbb találsz valamit.

Még valami: érdemes olyan hobbit választani, amit csoportban lehet csinálni.

Aki azt írja, hogy a pszichológus semmit nem ér, annak nincs semmi tapasztalata, vagy kifogott valami kóklert és azt hiszi, hogy minden pszichológus az.

Egy jó terapeuta rengeteget tud segíteni. Én ilyen helyzetből - még sokkal rosszabból - jöttem ki pszichológus segítségével.

Ha mindenképpen ragaszkodik valaki a szakemberhez, hát hajrá, de első lépésnek semmiképpen nem javaslom. Annál is inkább, hogy ma már "házhoz jön" a pszichológia. Ilyen témájú könyvek garmadája elérhető a jelenkor embere számára a neten. Ajánlom kezdetnek mondjuk Feldmar András könyveit.

Pszichológus vagy sem, de a lelki állóképességünk érdekében, előbb utóbb mindannyiunknak felelősen szembe kell néznünk a világgal, amelytől gyakran joggal félünk.

A pszichológus kis szerencsével adhat értelmes irányelveket, hogy miként kezeljük a helyzeteket, és miből meríthetünk bátorságot, de annak is fennáll sajnos az esélye, hogy hosszú időre elsáncoljuk magunkat egy kényelmes, hangzatos lelki betegség mögé, ezzel is igazolván, hogy a tétlenségünk, a félelmünk, a világgal való szembe-nem-nézésünk teljesen legitim.

Én igenis a saját erőből történő bátorságot és elhatározást javaslom erre a lelki renyhesége, a saját jól felfogott érdekünkben.