Bejelentkeztem pszichológushoz, de félek, hogy az én problémám nem probléma. Ki fognak nevetni?

Neked nincs függőséged, de gyerekkorodban bizonyára volt olyasvalaki, akinek volt/van (bármilyen) függősége. Ezért írtam, amit írtam (bár sokszor a saját negatívnak ítélt tulajdonságainkat ítéljük el másokban, de látok magam körül nem egy esetet, amikor a szülő iránt érzett haragot vetítjük ki más személyekre, dolgokra).

Az önismeret furcsa dolog. Én másfél év terápia után azt mondom, hogy ismertem "valakit", de az nem én voltam. Egy álszemélyiség. Pedig meg voltam róla győződve, hogy ismerem magam. Tévedtem. És nagyon jól jártam, hogy hajlandó voltam belátni a tévedésem, mert azt, akit most ismerek, sokkal jobban el tudom fogadni és szeretni, mint azt a korábbi valakit. És ez az új önmagam sokkal jobban működik az emberi kapcsolatokban, meg úgy általában a világban.

És még tovább boncolgatva ezt a függőség dolgot:

Leírásod alapján te egy domináns, ellentmondást nem tűrő személyiség vagy. A személyiség mindig az EGYIK szülővel való azonosulásból alakul ki, tehát az egyik szülőd hasonló személyiség. Egy ilyen személyiséghez pedig egy alárendelő, dependens személyiség tud csak kapcsolódni a családi rendszerben, tehát a másik szülődnek szükségszerűen függő személyiségnek kell lennie.

Így érnek össze a dolgok, minden a gyerekkorból, az elsődleges szocializációs közegből ered.

De ennél mélyebben nem érdemes belemenni, mert ez a terápiád lényege, csak azért írtam le mindezt, hogy értsd: nem felesleges a gyerekkort és a szülőkkel való kapcsolatot boncolgatni.

Kicsit összetettebb ez az egész személyiségfejlődés-szocializáció dolog, mintsemhogy így elemezni lehetne. Ettől függetlenül azt mondom, hogy a szülővel való azonosulás akár úgy is megtörténhet, hogy soha életedben nem találkoztál vele...

Vonatkoztassunk most el a te esetedtől... Nézzük inkább általánosságban. Adott egy valamilyen személyiségű ember. Ez az ember minden kapcsolatában ugyanazokat a viselkedési mintákat követi, ugyanazokat a szerepeket játssza el. Nem tud mást! Egyrészt olyan embereket gyűjt maga köré, akikkel szemben azt a szerepet képviselheti (tehát lehet alárendelő, domináns, megmentő, megmentendő, stb. stb.), másrészt a viselkedésével tudattalanul ki is váltja másokból, hogy a vele komplementer szerepet foglalják el.

A családi szocializációban is ez a helyzet: ha egy szülőnek van egy tipikus szerepe, mintázata, ami alapján a partnereit választja (például a gyermeke apját), akkor a gyermekével szemben is ugyanazt a szerepet képviseli, mint a partnerével, a gyermek pedig nem tud mást tenni (hiszen védtelen, nincs még kialakult személyisége), mint elfogadja a felkínált szerepet. Így a szülő komplementer személyiségévé válik, tudattalanul. Ha a szülő alárendelő, akkor dominánssá, vagy épp fordítva.

Ugyanakkor a dominancia igen csalóka! Jómagam határozott, önmagamért kiállni képes személyiségnek gondoltam magam, ugyanakkor mégis azzal voltam kénytelen szembesülni, hogy semmi nincs úgy, ahogy szeretném, rosszul érzem magam a kapcsolataimban. Nárcisztikus környezetben nőttem fel, ahol semmi nem az, aminek látszik. A nárcisztikusok tökéletesen el tudják hitetni, hogy amit a saját szemeddel látsz, az nem a valóság. Ebben a környezetben maximum kompenzálni voltam képes, becsapva saját magam, azt hittem, hogy határozott vagyok, holott lényegében egyáltalán nem tudtam érvényesíteni a szükségleteimet. Valójában a környezetem elhitette velem, hogy az ő szükségleteim az enyémek, és nem értettem, hogy miért érzem magam mégis rosszul a bőrömben, ha - tudomásom szerint - a szükségleteim kielégülnek. Több hónapnyi terápiázás után kezdett tudatosulni, hogy már kora gyerekkoromban megtanultam elnyomni, elfojtani, elrejteni a saját szükségleteimet, még önmagam előtt is! Csak homályos sejtelem szintjén voltak bennem jelen, és mindenben alárendeltem magam a környezetemnek. Ez volt jellemző a gyermekkoromra és ez volt a jellemző a házasságomra is. Ezeket a mintázatokat azonban csak úgy ismertem fel, hogy nagyon mélyre ástam, a tudattalanba. Szakmai segítség nélkül ilyen mélyre nem lehet ásni, hiszen elhárító mechanizmusok tömkelege akadályozza meg, hogy szembenézzünk a saját legbelsőbb vágyainkkal, félelmeinkkel. Aztán mikor megnyílik az ajtó, akkor tucatjával jönnek a döbbenetes felismerések. Nálam legalábbis ez történt. Akkor jó a terápia, ha minden, amit önmagamról és a világról tudni véltem, megkérdőjeleződik.

Egyszer olvastam valakitől, hogy a terápia olyan, mintha összetörne a tükör, amibe éppen belenézek, és egyenként kellene visszailleszteni a darabjait.

Hidd el, akkor jársz jól, ha megkérdőjelezed az önmagadról alkotott képedet. Borzasztóan nehéz, mert mi más nyújtana biztonságot számunkra, mint az énkép... de ha az önmagamról alkotott tudáshoz ragaszkodom, azzal a problémáimhoz is ragaszkodom. A problémákat akkor lehet megoldani, ha megkérdőjelezem az énképem. Nehéz, iszonyú nehéz, de hidd el, túlélhető. És utána egyszer csak elkezd egy másik világ kibontakozni...

Te még nagyon az elején jársz. Bízd rá magad a terapeutára, mert tudja, mit csinál! Szerintem mind átéltük, akik terápiáztunk, hogy az elején azt gondoltuk, ismerjük magunkat, és tisztában vagyunk a problémáink forrásával. És iszonyú ijesztő volt szembesülni azzal, hogy az önmagunkról alkotott kép hamis, torz, mások alakították, tele van oda nem illő, énidegen elemekkel, és a problémáinkat az életben ezek okozzák! És amikor sikerül lefejteni ezeket a felesleges sallangokat, és találkozom a valódi önmagammal: az igazán felemelő élmény.

*az ő szükségleteiK az enyémek

(Tessék, itt a tipikus példája, hogy mennyire elhitették velem. :) )