Lehet valaha is normális felnőtt életem ha autizmusom van?

3 éves koromban derült ki hogy enyhe autizmusom van.4 éves voltam amikor megtanultam beszélni. Ovodás koromban folyton hülyeségeket beszéltem és nem tudtam semmit egyedül csinálni kivéve rajzolni.Általános iskolás koromban még nehezen szoktam meg az új közösséget, mert folyton kihasználták a tudatlanságomat.Kevés barátom volt a suliban mert nem nagyon szerettem olyanokat csinálni mint a többiek.5-es koromban már sokat fejlődtem, bár még akkor is filmesutalásokkal beszéltem, de akkoriban már sok jó jegyet szereztem matekból, tesiből, természetismeretből, egyedül tudtam jártam suliba, mindenki csodálta a rajztudásomat és majdnem becsajoztam.7-es koromban már saját gondolataimból tudtam beszélni, történeteket kezdtem el kitalálni és addigra már bejártam fél európát.8-as koromban újra elkezdtek szekálni az osztályban a fiúk pedig tudták hogy jól verekszem, sok pedagógus elcsodálkozott az eddigi teljesítményeimért ráadásul sok olyan embert ismertem meg akik nem is nézték ki volna belőlem hogy autizmusom van.Most jelenleg 15 és fél éves vagyok, felvettek engem egy középsuliba ahol képzőművészeti szakra fogok járni, ráadásul vannak olyan barátaim akikben megbízhatok, egyszóval végre azt csinálhatok majd amihez a legjobban értek, de valamiért mégsem örülök. Sok olyan felnőtt meg velem egykorú utál engem, ráadásul sohasem volt barátnőm, tudom hogy csak most kezdődik el igazából az életem, de nem tudom mit csináljak mert még most is kevesen fogadnak el engem annak ami vagyok. Szerintetek mihez kezdjek ha folyton zavar hogy kénytelen vagyok egész életemben autizmusban élni?