Kodependencia és depresszió, nagyon rossz, mit tegyek ellene?

A pszichológus pont ebben segít. Voltam ilyen helyzetben, és idővel még mélyebbre vitt, nagyon súlyos depresszióba. Én akkor fordultam szakemberhez. És nem csak abban segít, hogy kigyere az érzelmi hullámzásból, hanem segít felülírni a kodependenciát is. Ez tapasztalat. :)

(Ha bp-i vagy, tudok ajánlani nagyon jó terapeutát.)

Én is így vagyok, sok egyéb bajommal.

A probléma ezzel a helyzettel, hogy ha valamiért egyszer olyan helyzetbe kerülnél, hogy elmaradnak ezek a pozitív ingerek, akkor bizony mély depresszióba zuhannál és eljönne az a pont, hogy öngyilkosság... Ha hajlamos vagy rá.

Én is javaslom a pszichológust. A pszichiáter nem szükséges, ha nincsenek öngyilkossági gondolataid.

# 1:

Milyen terápiát alkalmazott? Nem vagyok budapesti, ezért érdekelne.

Egy rövid részlet abból, amit akkor írtam:

Vészesen sovány lettem, a bordáimon tormát lehetett reszelni, ez volt az első eset, hogy így lefogytam. Két hétig nem ettem, csak vizet meg kávét, és egy halom cigit… Belenéztem a tükörbe… az arcom viasz fehér volt, és ásó formájú, kirajzolódott a koponyám alakja a bőrömön keresztül. A hajam fakó lett és fénytelen, a tekintetem merev, zavarodott, egy rémült vad nézett vissza rám. Ijesztő látványt nyújtottam a magam számára is. Megéreztem a pusztulás szagát, a mélységét az ízét, és iszonyatosan féltem. Horror álmok gyötörtek, vér, gyilkolás, menekülés, egy reggel csurom vizesen ébredtem, megsimítottam az izzadt testemet, és a csontjaimat éreztem, a bordáimat, a medencecsontomat, ami kiállt a testemből. Ahhoz, hogy ki keljek az ágyból, olyan energiák kellettek, mintha a Himaláját készülnék megmászni. Szó szerint kúsztam a konyháig, megéreztem az étel illatát, és másztam a wc- ig, hogy rókázzak egyet, persze nem volt mit. Szédelegtem, kattogott az agyam, egyszerűen nem tudtam leállítani a gondolataimat. Folyamatosan marcangoltam magam, gondolatban téptem a megmaradt húsomat. Mit rontottam el? Miért vagyok én ilyen szerencsétlen?

Tamás rám nézett és húzott egyet az üvegből. Figyeltem magam, már nem volt bennem harag, nem akartam nevelni, kioktatni újra, hagytam, hogy igyon és ez egyszer szó nélkül tűrtem. A fejemben csak az a gondolat járt, hogy tudnék ettől a pokoli érzéstől megszabadulni, ami belülről rágja ki a belemet. Azt már rég tudtam, hogy egy részeggel kár vitatkozni vagy bármit is mondani, úgy sem jut el hozzá. Sokkal jobban fájt, minthogy most vele foglalkozzak, és, hogy újra ezerhatszáznyolvanadszor elmondjam, hogy miért ne igyon. Körbe néztem és azon tűnődtem, miért van szüksége a piára, hisz mindenünk megvan, amit ember kívánhat. Nem boldog velem? Nem vagyok neki elég jó? Ő csak nyelte a Whiskyt azt az átkozott Jacket.

-Igyál egyet-szólt- na kapd össze magad ne szarozz!

Ahogy rám nézett a tompa tekintetével és nyújtotta felém az üveget, mélységes szomorúság, hányinger és gyűlöletet egyvelege kavargott bennem. Még most sem fogta fel, hogy haldoklom mellette, kiölt belőlem minden jóérzést, nőiességet, életet. Ízekre szedte, ami voltam és én még mindig érte aggódtam. Rettenetesen gyűlöltem magam ezért, hogy hagyhattam egy embernek, hogy semmivé tegyen, hogy többet jelentsen, mint én saját magamnak!

Pszichiáter segítségével ma boldog ember vagyok! :)