Furcsa probléma. Hogyan hagyjam ezt abba?

Na,én ugyanez vagyok és voltam is.Amikor blogon leírtam mindent a nagyközönség számára,hogy valójában mik a vágyaim,akkor pár komment volt,hogy ez jó..stb.Szerintem nem probléma,ha álmodozol,de azért közben a valóságot is ismerned kell,és teljesítened kell az iskolában..stb.

Én persze nyáron vittem Erika sztoriját,ő egy olyan lány,akit visszahelyeztek az eredeti családjába,a vérszerinti családjához,de még pont időben,hogy helyrehozzák a sebeket.

A saját valódi történetem azonban az,hogy valóban Erikának hívtak engem(mint a vérszerinti édesanyámat),de ő 1 napos koromban ELVILEG ott hagyott engem a klinikán.Ezt ugyan nehezen hiszem el,hogy észrevétlenül távozik,meg hogy senki sem veszi észre,nem állítják meg,igazándiból szerintem keresni sem keresték.

9 hónapos koromba kerültem egy végletekkel rendelkező családba.Sosem láttam apaszerepeket,nem tudom,hogy mit keres tulajdonképpen az apa a családban,a blogomban erre is keresem a választ,egy nevelőapuka szerepében,aki szintén fiatal,jóképű,életvidám,rugalmas,alkalmazkodó és barátságos.A történetben ő Gábor,a külseje pár valódi személyen alapul,a belsejét teljesen én alkottam.:)

A vérszerinti anyukám pedig szintén egy elképzelt karakter,akinek sikerült kijutnia a régi életmódjából és a barátnője segítségével változtatott.

Az igazság az,hogy feldobott voltam nyáron,hogy ezeket a történeteket leírtam,lemertem írni és jó lett.Még nincs vége,sosem lesz vége,de most írói válságban vagyok,ugyanis változik az életem,a programjaim sűrűsödnek.A valóságban élek jelenleg,de tervezek nemsokára visszatérni Erika szerepébe fél órácskákra.:)

Ennyit rááldozhatok arra szerintem,hogy alakítsam a személyiségem.Nem Erika akarok lenni,csak az igazi énemet akarom előhozni!

Lehet,hogy neked is el kellene kezdened nyilvánosan megírni az álmaidat,vagy több történetet írni,hiszen a fantáziát nem szabad elpocsékolni!

Én 18 éves vagyok,és úgy érzem,sosem késő kiszakadni egy kicsit a valóságból,és újra gyermekként átélni az álmodozás szabadságát!

Sok szerencsét!

Az álmodozást gyerekkorban mindenki természetesen csinálja, serdülőkorban már sokan kezdik furcsának tartani, majd felnőttkorban mindenki arra vágyik, hogy bárcsak ismét álmodozni tudna.

Te most épp a serdülőkori/kamaszkori korszakban vagy, amikor kezded megkérdőjelezni egy olyan tevékenységnek a hasznosságát, illetve normalitását, amelyet eddig spontán módon végeztél.

Azt kell megtanulnod, hogy az álmodozás nem rossz. Viszont azt ötvözni kell a valósággal ahhoz, hogy ne szálljál teljesen el a földtől.

Az ilyen fantáziálgatások nem rosszak, nem abszurdak és végképp nem jelentik azt, hogy valami probléma van veled, viszont már pszichológiailag is azonosítottak egy olyan mentális rendellenességet, amely kialakul azoknál a személyeknél, akik álmokból építenek várat és közben elfelejtenek élni ( Harry Potter fílingem van, Dumbledore-nak is volt egy ilyen sora ).

Az álmodozás jó, az álmodozás sokszor az ember motorja, mert ezáltal " elszárnyal " az elme a rideg és szürke mindennapok felett, azzal kell csak vigyázni, hogy az álmok ne vegyék át az irányítást a valós élet felett és ne kényelmesítsenek téged annyira el, hogy a kézzelfogható céljaidat elhanyagold és velük együtt az egész életedet.