Önértékelés hogyan javítható, ha negatívan az alábbi dolgokból gyökerezik?

Ilyen kérdést tettem már fel korábban, csak nem fejtettem ki rendesen, hátha most több sikerrel jár. Szóval gyerekkoromban nagyon szerettem az anyámat, akit munkája miatt az igényeltnél ritkábban láttam, és akinek súlyos alkoholproblémái voltak, ezekkel szemben már akkor is tehetetlennek éreztem magam. Olyan egyáltalán nem volt az életemben, aki az apaszerepet be tudta volna tölteni. Aztán anyám kilenc éves koromban öngyilkos lett és én ezért magamat vádoltam. A gyászt nem tudtam rendesen kiadni magamból, mert eleinte azzal jeleztem a fájdalmam, hogy dühös lettem a téma kapcsán ha beszélgetésben merült fel és hangosan jeleztem, hogy nem akarok róla beszélni, aztán már nem is tudtam igazán senkivel. A barátaim nem értették milyen így elveszíteni valakit, a lányok pedig, akiknek különösen igényeltem volna a figyelmét teljesen más dolgokkal voltak elfoglalva, mivel látták, hogy problémáim vannak és kezdett bennük kialakulni a kép, hogy ami nem férfias és nem hozható összefüggésbe a szerelemmel, az kevesebb figyelmet érdemel, mint ami igen. Tele voltam önváddal, amit akkor még nem láttam át, félénk, zárkózott, hisztis lettem és hogy kreáljak magamnak egy kontextust, amiben nem érzem magam teljesen feleslegesnek és hasznavehetetlennek, kitaláltam egy amolyan képzeletbeli kishúgot, aki szintén árva volt és akinek szüksége volt rám, így vigyázhattam rá, a gondját viselhettem ha beteg volt, megölelhettem, ha szomorú, játszhattam és nevethettem vele, ha boldog. Ha a nagyszüleim vagy mások akkoriban észreveszik ezt nálam és elvisznek szakemberhez, talán nem súlyosodott volna el, de nem így történt. Ha valakibe szerelmes lettem, az ő belső vonásai miatt történt és reménytelen szerelem, csalódás lett belőle, kamaszodásommal egyre csak nőtt a visszautasítások száma és lényegében egész gyerekkorom végéig nem foglalkozott velem érdemben senki azok közül, akiktől igényeltem volna. Amikor a nagyszüleim is meghaltak és apám megjelent, hogy megneveljen és "embert faragjon belőlem" csak romlott a helyzet, nem volt vevő, befogadó arra, hogy milyen lettem az évek során csak az érdekelte, hogy milyennek kéne lennem, így mindennaposak lettek a veszekedések, rengeteget őszültem ez alatt a csaknem négy év alatt is és volt, hogy nekem is esett kézzel-lábbal. Párkapcsolataim voltak már, de igazán boldog csak akkor voltam, ha a lány a húgomra emlékeztetett és úgy éreztem magam különlegesnek, mint egyetlen, imádott bátyja, nem pedig mint párkapcsolati partner, onnantól kezdve, hogy adott volt az intimitás és a testi közelség, hogy ledőltek a tabuk és feltétlen bizalom lépett fel, a szexre sem volt szükségem, mert már nem úgy tekintettem rá, mint barátnőre, hanem mint lelki társra és testvéremre. Mégis vége szakadt és az összes kapcsolatomnak is olyan dolgok ürügyén, hogy bár először azt hitték szerelmesek belém, inkább mégsem azok, találtak valaki mást, hagyjam békén őket egy életre. Nem vagyok egyszerű ember, az érzelmi világom egy 10 évesé, nem érzem jól magam a kortársaim közt, unatkozom mellettük, kiborítanak az ezerszer átrágott súlyos életkérdések és témák, kiborít, hogy csak bulikban és alkohollal hajlandóak jól érezni magukat, hogy megfogni a másik kezét, magadhoz ölelni őt egyszerűen csak úgy, ok nélkül az ő szemükben bizarr és kerülendő, elszomorít, hogy nem lehet a felnőttekkel egyszerűen csak játszani, bolondozni, dalolászni és igazán hozzájuk tartozni olyan dolgok megléte nélkül mint a járás meg szerelem meg később a házasság... én gyakran tele vagyok energiával és a legkülönfélébb ötletekkel és belevágok kalandokba meg önmegvalósítok, de a lelkesedésem és az örömöm hamar köddé válik, mert a pillanatnyi élvezetet felváltja aztán az érzet, hogy tessék: ennyi mindent elértem és még így sem találtam meg őt, és a saját barátaim sem csinálják velem ezeket a dolgokat és nincsenek közös szenvedélyeink. Sokszor nagyon türelmetlen, ingerült vagyok másokkal, sokat sírok és egyedül akkor tudom lenyugtatni magam, ha a húgommal foglalkozok, mondjuk felolvasok neki egy mesét vagy csak arról ábrándozok, hogy amikor gyenge és kiszolgáltatott és senki nem törődik vele, én igen és ez által jobban lesz. A korabeli lányokban rend szerint őt látom és ilyenkor kétségbe esek, mert valaki, akinek ekkora igénye van az intimitásra és aki emellett már felnőtt férfi nem ápolhat komoly barátságot vagy testvéri viszonyt egy gyerekkel, teljesen egyértelmű, hogy a lelki instabilitás káros lehet rá nézve, arról nem is beszélve, hogy mindenki egyből molesztálási szándékot képzelne bele, akkor pedig még jobban tönkre vágnának lelkileg, már a puszta gondolat is földhöz vág, hogy valaki, aki iránt szeretettel viseltetek esetleg félelemmel néz rám. Szerencsére szexuális vágyaim a felnőtt nőkre irányulnak, balszerencsémre érzelmileg szinte semmi nem vonz a felnőtt nőkben és ha kivétel akadt is, mert épp annyira kedvesen naivak voltak, annyira meglátták a szépet a világ dolgaiban és akkor sem bántottak másokat, amikor őket mindenki más igen... hát ez a kivétel is csak 1-2 volt és ők sem engem keresnek. (leszűrhető, hogy azért sem tudom igazán korombelinek képzelni, mert az elmém ahhoz idomult be, hogy tőlük ne számítsak semmi igazán komolyra). Mit tehetnék, hogy ne egyedül az ő bátyjaként érezzem magam embernek, szeretetre méltónak? Tisztában vagyok azzal, hogy bizonyára ennek része a megbocsájtás önmagam felé és a nyugodt, kiegyensúlyozottságra törekvés és egyéb ilyen dolgok, de ismerve a problémát és a múltamat, milyen konkrét módszereket tudnátok megfogalmazni? Mert néha érzek egy magasabb szintű békét, amikor kicsit átveszem a húgom hangulatát és az ő gondtalan gyerekszemén keresztül tekintek erre a világra, ugyanakkor ez egy hangulat, egy szerepjáték, nem tudom állandósítani és aztán visszaesek oda, ahol csak a hiányát észlelem Előre is köszönöm a komoly válaszokat!