Mi bajom lehet? Csak a kamaszkor? Vagy a trauma?

15 éves lány vagyok. A családom szeret, és kitart mellettem, de rengeteget veszekszünk, és anyukám miatt sokat stresszelek, mert elég beteg szegény, és amiben tudok, mindenben segítek neki, de mivel egy távolabbi városba járok iskolába be kellett költöznöm a kollégiumba, a bátyám 23 éves, de ő hajnaltól délután 4-ig dolgozik, hazajön, eszik majd újra egyedül hagyja anyut, elmegy szórakozni. Édesapám Budapesten dolgozik, elég messze van innen, csak 4 hetenként tölt itthon 4-5 napot, de rengeteget segít itthon mindenben, amikor tud. Ettől függetlenül rengeteget aggódok édesanyám miatt. A szociális kapcsolataim borzasztóak, minden héten legalább háromszor veszek össze a szobatársaimmal, persze ki is békülünk, de érzem, hogy a veszekedés kiindulása szinte kivétel nélkül az én hibám. Igazából két személyiségem van. (Nem, nem vagyok skizofrén) Egyszer nagyon kedves vagyok, kenyérre lehet kenni, rengeteget viccelődök, nem nagyon érzem a dolgok nehézségét, nem veszem őket komolyan, érzelem kitöréseim vannak, teljesen megértem az embereket, megbeszélhetik velem minden problémájukat, segítek nekik. Túlnyomórészt viszont olyan vagyok, mint egy zombi, a járásom, a tekintetem, elszigetelem magam a környezetemtől, alig beszélek, és ha megszólalok, biztosan megsértek valakit, elképesztően bunkó leszek, akit semmi, és senki nem érdekel, nem tudok érzelmet kimutatni, mármint vannak érzelmeim, szoktam boldog lenni, de inkább szomorúságot érzek, a gondolataim ilyenkor az öncsonkítás, halál, fájdalom körül forognak, úgy érzem, jobb lenne ha meg sem születtem volna, magamat hibáztatom szinte mindenért. De amikor előjön a "zombi énem" olyankor tapasztalok fejfájást, hányingert, remegést, egyszerűen rosszul leszek az emberek közelében, érzem a szívdobogásomat, a végtagjaim jéghidegek.Úgy érzem, nem tudom irányítani az elmémet, nem tudok gondolkozni, csak gondolatok cikáznak a fejemben. Érzem hogy mindenki engem figyel, rólam beszélnek. Egyszerűen nem tudok koncentrálni, rengeteg mindent elfelejtek. Félek a sötétben. Félek megosztani az érzéseimet bárkivel is -ezért nem is teszem.- Szinte mindig zavarban vagyok, csak kapkodom a levegőt. Egyre gyakrabban vannak olyan mondataim, amelyeknek nincs is értelme. Sokat fáj a fejem. A környezetemben (1-2 embert kivéve) hajlamos vagyok negatív gondolatokat fűzni az emberekhez. Sokszor az van, hogy belekezdek valamibe, de elmegy a bátorságom hogy nem vagyok alkalmas semmire. Nagyon visszahúzódó vagyok, nehezen barátkozom. Nem mozdulok ki itthonról, általában vagy olvasok, vagy a számítógépen játszok. Nem vagyok buta, sőt eléggé értelmes embernek tartanak (már amikor "normális" vagyok), nincsenek rossz jegyeim, tájékozott vagyok, sportolok, rengeteget rajzolok, több hobbim is van, ami lefoglal, pl. tudok (és szeretek) kötni, varrni, horgolni, hímezni, művészkedni, filmet nézni(csak horrort), állatokkal foglalkozni, zenét hallgatni. És még nagyon érdekel az emberi test is, főleg a koponyák szerkezete, ezért gyakran rajzolok koponyákat, és emiatt teljesen betegnek néznek.

És még valami: mostanában egyre gyakrabban történik velem az, hogy pl. ülök órán, és egyszer csak az érzékszerveim eltompulnak, főleg a hallásom, a szemem kikerekedik, elbambulok, a látásom homályos lesz, alig tudok pislogni, mintha minden lelassulna a környezetemben, mintha álmodnék, nem tudom irányítani ezt, de szerencsére csak 1-2 perc az egész. Ez mitől van?

Talán anyukám hirtelen romló állapota miatti traumától? Kérlek segítsetek, szeretnék normális életet élni, egyszerűen szinte soha nem vagyok képes a kedvességre és az érzelmek kifejezésére, tenni akarok ez ellen!! SEGÍTSETEK KÉRLEK