Szerintetek érdemes tovább folytatnom az életet?
Már elég régóta érik bennem az elhatározás hogy végleg itthagyjam ezt a rakás sz...rt amit „világ”-nak vagy „társadalom”-nak neveznek általában. Mindig élt bennem a remény hogy talán később, jövőre jobbra fordulnak a dolgok körülöttem.
13 éve egyedül bolyongok, csak sodor az ár, úgy megy el az élet mellettem, mint ahogy a vonat áthalad egy állomáson. 13 év alatt nem volt kíváncsi rám senki, egyetlen barátom sem volt, akik annak nevezték magukat, azok is csak a saját előrehaladásuk miatt erdeklődtek irántam. Ahogy kikerültem egy iskolából, senkit sem érdekeltem, de lehet bennem van a hiba mert engem sem érdekelt senki. 13 év alatt kaptam hideget-meleget az „emberektől”. Kis zseniként kezdtem a pályafutásom, amikor még felnéztek rám, mert mindig mindenre tudtam a választ és mindent hamarabb csináltam meg mint más. De már ekkor is igyekeztem az árnyékban maradni, ha nem lettek volna jó képességeim, sokkal hamarabb kiszorultam volna a közösségből.
Teltek-múltak az évek és a körülmények radikálisan megváltoztak körülöttem. Hatodik osztály második félévében pofon vágott a rideg valóság. És innentől már nem tudtam örülni semminek, a mindennapos szorongás miatt teljesen elszigetelődtem mindenkitől. Az ezután következő két évemet úgy szenvedtem végig hogy minden egyes hétköznap reggel hányingerrel keltem és azt kívántam hogy bárcsak valami baleset érne engem hogy meghaljak. Ha lett volna fegyverem valószínűleg én is híres lettem volna hogy kinyírtam a delikvenst aki pokollá tett 2 évet az életemből. Sokmindent kaptam: pofonokat, ütést, köpést de főleg lelkileg tett tönkre az állandó szivatás. Csak az tartotta bennem a reményt hogy a középsuliban tiszta lappal kezdek, nem fog ismerni senki. Gondoltam hogy végre egyenesbe jut az életem, én is olyan leszek, mint a többiek. De ez nem így történt. A középiskolába egy lelki roncsként érkeztem, szinte meg se szólaltam egész nap. Az órák fényéveknek tűntek, minden napot úgy kezdtem hogy csak éljem túl. Első napokban azt kérdezgették tőlem hogy valami bajom van, beteg vagyok, de később már ez szivatásba ment át. Ez az időszak nem tartott sokáig ezután levegőnek néztek, észre sem vettek, én lettem a „nindzsa”, még azt sem vették észre ha ellógtam egy óráról. A mélypont akkor érkezett el mikor egyik tanár egyik nap odajött hozzám, legugolt mint valami hülyegyerek előtt hogy a szemébe nézzek (persze ez nem sikerült) és elkezdett kérdezgetni hogy van-e valami tervem a jövőmmel kapcsolatban. Persze én se nyelni se köpni nem tudtam erre akkor. Ezután következett az ominózus szülői értekezlet, amikor anyámat félrehívta a tanár hogy pszichológusra lenne szükségem. Ez után minden délután amikor a busz végállomásától hazáig jöttem a vasút mellett mindig az járt a fejemben, hogy „Mikor teszem már meg” meg „Be akarom fejezni, az egésznek semmi értelme így, oda kellene állnom a vonat elé és kész”. De mindig élt bennem a remény utolsó szikrája hogy talán az egyetemen változnak a dolgok. Túlléptem ezen az időszakon is és eltelt két év totális ürességben és unalomban. Rohadtul gyorsan eltelt. Egyetlen pozitívum hogy a magyartanárnő meglátta a tehetséget bennem, de hát ezt elég későn mondta el. Az érettségi idejére megint padlóra kerültem ezért magamhoz képest elég gyengére sikerült a vizsga.
Nyáron a szociális életem továbbra is 0 volt. Ezután augusztusban rájöttem hogy valószinűleg magasan funkcionáló autista vagyok, szinte minden amit a neten írtak erről illett rám és megmagyarázta az eltelt 12 év miértjeit számomra. Persze ezt senki sem hitte el, hisz én „túl intelligens vagyok” meg „nem vagyok beteg”. Ezen túlléptem és ismét gondoltam: „Majd az egyetemen...” Az egyetem sem hozta meg az áttörést, csak stresszforrást jelent az életemben hiába jelentkeztem a meteorológiára ami gyerekkorom óta mániámmá vált. Ott sem tudtam beilleszkedni, sőt még elszigeleltebben érzem magam, mikor látok másokat non-stop szociális életet élni, rám meg úgy néznek mint egy ufóra. Eljutottam a mai napig, amikor újra előjött az öngyilkosság mint egyetlen megoldás és kész vagyok ezt akár most is kivitelezni.
Szerintem érdemes tovább folytatni az életet, mindenképpen.
Bár, nekem sem volt túl fényes a múltam. Lelki gyötrelmek, megrázkódtatások, kirekesztettség, stb.
Bár, nem vagyok túl idős, de azt mondom, ne add fel. Nekem is, nap mint nap eszembe jut, bárcsak a világra se jöttem volna, mindenkinek jobb lett volna, stb., de mindig próbálom a jót meglátni a dolgokban, és küzdeni a kitűzött, olykor lehetetlennek tűnő céljaimért, vágyaimért.
Az a baj, hogy nagyon stresszelsz. Nem tudsz leszarni dolgokat. Viccesen kell élni, de gondolom te sem sokat nevetsz a mindennapjaidban. Az anyagi helyzetetek milyen? Szüleid elválltak-e, vagy volt valami nagy trauma az életedben, ami miatt az gyökeresen megváltozott?
Kéne valami, amihez kötődsz, és nem lenne kedved semmiért sem itt hagyni ezt a világot. :)
Csak akkor tudod meg, hogy érdemes-e ha megpróbálod! :D
Én is hasonló gondolatokkal küzdök. Most van az utolsó évem és mér csak az éltet, hogy a fősuli jobb lesz... bár nem fűzök hozzá nagy reményt! :/
DE! NE add fel! Ennél már csak jobb lehet! Muszáj, hogy jobb legyen!
Ja és: "A dolgok háromféle képpen alakulhatnak: jól, rosszul, és ahogy én akarom." Tehát minden a fejedben dől el.
Második voltam. :)
Na pont az alkoholról volt szó és nekem egyedül ez jutott eszembe Nagyváradról... :DDD De szép város, erre a hídra is emlékszem, meg hogy egy piros lökhárító nélküli Dacia-t fotóztam.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!