Ti mit tennétek a helyemben? Valóban pszichológus segítségére lenne szükségem?

19 éves fiú vagyok.

Hiába próbálok beilleszkedni és társakat keresni, mindig ellököm őket magamtól, mert nagyon félek az elhagyatottságtól. Szóval kellenek is barátok, ismerősök meg nem is.

Mindenkinek odaszólok valamit, azt hiszem magamról, hogy annyira életrevaló laza srác vagyok, hogy szinte sugárzik belőlem az, hogy "megérintett az atyaúristen"... a valóság viszont teljesen mást mutat... egy buszra képtelen vagyok egyedül felszállni és beülni a többiek közé, mint minden normális emberi lény. Szociális fóbia? Ha ismerkedni próbálok, szorongok és félek. Nézek nagy szemekkel, mint borjú az új kapura.

Persze, most jól érzem magam, mert van egy barátom, de őt is el fogom hanyagolni, mint eddig mindenki mást, akivel megismerkedtem, aztán meg sajnáltatom önmagam és a saját hibáimat másokba fogom átültetni. Ha valaki olyan angol szakszavakat mond, amiknek nem tudom a jelentését, ideges leszek és lehordom az illetőt. Ilyenkor magamra vagyok mérges, de nem bírok türtőztetni magam, bárhogy próbálom. Ha mégis sikerül, hazaérvén vagy lefekszem, hogy ne fájjon annyira, vagy vagdosom magam, másnap meg hazudozok, hogy verekedés miatt van begipszelve a karom.

Annyira félek az élettől, hogy nagy, pufi kabátokat hordok, mert attól nagyon nagynak tűnök. Ennyire intenzíven meghatározná mindennapjaimat a kisebbségi komplexusom?

Sosem tudtam igazán önmagam adni. Mindig a lövöldözős játékokban éltem ki magam, mert ott úgy éreztem, voltam valaki.

Most ott tartok, hogy néha járok kondizni terembe, van egy barátom és barátnőm (ki tudja, mikor unnak meg, vagy mikor lököm el magamtól őket tudat alatt, úgy, hogy észre sem veszem, csak később - mint eddig mindenkivel) és 3 kiskutyám.

Szóval olyan életet élek, mint egy 10 éves kislány, aki azt hiszi, a tündérmesében van és királylányként tengetheti mindennapjait. A rideg valóság elől meg játékokba és fórumokra menekülök.

Hogy változhatnék? Gyógyszeres kezelésre lenne szükségem? Eddig hagytam, mindenki manipuláljon, irányítson. Ha nincs mellettem valaki, akitől megerősítést kap az érzékeny kis lelkem, könnyen megfájdul, mint írtam. Nagyon átlagos, picit az alatti az eszem, ezt a jegyeim bizonyítják is.

SOSEM volt olyan, hogy fél évig legalább jobb lettem volna azokból, amik tényleg tehetséget, készséget igényelnek. Aki meg igen, attól elzárkóztam és lehordtam mindennek, közben magamra voltam mérges.

Volt 1 barátom, őt terheltem hazafelé menet mindennel, de már ő is megunt, vagy én löktem el magamtól, fogalmam sincs. Vártam, hogy jöjjön és törődjön velem, mintha semmi sem történt volna, de hát már több, mint fél éve semmi... hiába várok? Mire várok egyáltalán? Úgy érzem, jogosan xarik a fejemre, mert annyi minden manipulatív baromságot összehordtam már, hogy hihetetlen.

Szóval? Gyógyszeres kezelés? Nagyon üresnek és gyámoltalannak érzem magam, ha egyedül vagyok. Mindig kinézek valakit az utcán és arról kezdek itt is írogatni kérdéseket. Mi bajom? Velem nincs valami rendben, ami elől úgy próbálok menekülni, hogy átültetem másokba? Tényleg ennyire nem vagyok életrevaló? Szerencsétlennek látnak sokan, és kibeszéltek. Azt meg nem tűrtem. Nem bírtam elfogadni, hogy mások is önálló gondolatokkal rendelkező lények. Mintha körülöttem forogna a világ. Mi bajom? Ötlet?