Kicsi gyerekkorban miért alakul ki kisebbrendűségi komplexus? Mármint olyan 5évesen. A szülők nem hanyagoltak el, törődtek.

Nagyon mélyről ered. Anya -gyerek kapcsolat újszülöttkortól kezdve hogy ott mennyit ölelgettek, figyeltek e rád, aztán a tágabb családdal való viszony. pl nekem is kisebbrendűségi komplexusom van/volt és mindig akkor mélyült el, mikor családi ünnapségeken unokatestvérem(aki pár évvel idősebb volt,és mindig ő volt a kiskedvenc,főleg nagymamámnál)

Aztán persze utána a kortárskapcsolatok,én is csendes voltam már az oviba is, utána jött az ált. iskola 6 év kirekesztés. utána gimibe már csak levegőnek néztek.

Utána jött a főiskola az már azért jobb volt, mert hasonló gondolkású és érzésű emberek közé kerültem(segítő szakma)és úgy éreztem ott elfogadnak és elismernek.Aztán vége lett elkerültem egy másik egyetemre(Elte) poklok poklát éltem meg 2 év alatt, újra a kirekesztettség érzése jött elő. Meg persze kihat a párkapcsolataimra. mindig olyan kell akit nem kaphatok meg, aki tetszene és én is neki, az elől meg elmenekülök

Szóval ismerős nagyon. Ugyanebben szenvedek én is.

Ha gondolod írj privit 25/l

Van valami abban, amit leírtál, én is gondolkodtam már ezen.

Nekem van egy bátyám, 7 év van közöttünk. Kiskoromban (4-5-6 évesen, de még később is) rengeteget kellett hallgatnom a "Bezzeg a bátyád...!", "Vennél példát a testvérderől" jellegű mondatokat. És ezek bizony beidegződtek, teljesen természetes lett számomra, hogy ő mindig mindenben jobb, igyekezzek bármennyire is, úgyhogy aligha nem köze van ennek ahhoz, hogy mindig a "sor végén kullogok", vagy úgy érzem...

Érdekes dolgok ezek. :)

Nem voltál-e sokáig beteg kiskorodban, ami miatt ügyetlen lettél a tornaórán?

Piszkálódott-e valaki veled rendszeresen az iskolában?

Szidott-e sokat apád, anyád ügyetlenséged miatt?

Szerintem az okok gyakran a családi környezetre, szokásokra, elvárásokra vezethetők vissza. Egy kisgyerektől pl. a szüli túl sokat várnak, azt akarják, hogy már 3-4 évesen úgy viselkedjen, mint egy felnőtt. Minden apróságért rászólnak, durván vagy nagyon gyakran kritizálják. Pl. hogy eszel, hogy áll rajtad már megint a ruha, már megint nem tudtam megkötni a cipőfűződ stb. stb. stb. A gyerek szeretne megfelelni az elvárásoknak, de minél inkább igyekszik, annál jobban kritizálják. Az ilyen szülők sajnos még felnőttként is folyton a gyerekeik vélt hibáin lovagolnak, sőt a környezetükben is olyan légkört teremtenek, hogy mások is természetesnek veszik, hogy abba a gyerekbe mindig bele kell kötni. Félénkké válik, és ezért egyenes út vezet oda, hogy emiatt az óvodában, iskolában is visszahúzódó és a csúfolások céltáblája lesz. Azt írod, el múltál 25 éves. Én elmúltam 65. De ezek a gyerekkori "élmények" mind a mai napig nyomasztanak, annak ellenére, hogy diplomát szereztem, komoly beosztásokban dolgoztam, olyan szakmai munkát végeztem, amivel kapcsolatban - ha beírnám ide a nevemet - a net több találatot dobna ki. Ezek a gyerekkori élmények sajnos egy életre megmaradnak, józan ésszel, tudatosan sem lehet tőlük megszabadulni.

Ui: bocs, hogy ilyen hosszú voltam.

Az a helyzet, hogy amikor egy gyerek megszületik, akkor még senki nem tudja, hogy milyen, és a szülők elkezdik azok szerint a minták szerit felnevelni, amik a birtokukban vannak, vagy amihez közben hozzájutnak. Aztán ez alapján a gyerek lesz valamilyen, és csak később derül ki, hogy bizonyos helyeken máshogy kellene csinálni. Elméletileg a szülőnek ilyenkor az lenne a feladata, hogy felülvizsgálja a mintáit, de az emberek nagy része nem annyira tudatos, hogy reflektálni tudjon a mintákra, és aki egyébként képes rá, az is elvesztheti a fonalat a gyerekeivel kapcsolatban. Nekem az a tapasztalatom, hogy a gyereknevelés nagyrészt kis érzelmi ráhangolódással (ebben segít az is, hogy a felnőttnek a gyerek nem kielégítő társ, társaság, miközben az ideje egy jelentős része körülötte forog)és konvenciók mentén történik, amik egyre inkább merevednek és felülvizsgálatra képtelenek azáltal hogy a szülő egyre több ideje ezeknek a konvencióknak az előretolásával él, és egyre öregszik is. Sokszor előfordul az is, hogy a szülő a gyereket mit objektumot szereti, de személyként egyáltalán nem érdeklődik iránta. Ebben a rendszerben egy gyerek számára elég sok lehetőség van különböző mértékű boldogtalanságra, és szerintem a kisebbségi érzés az egy meglévő boldogtalanságérzés, ami megtalálja a helyét a másokkal való összehasonlítás folyamatában.

Vagyis az hogy a szüleid törődtek veled úgy ahogy képesek voltak rá nem jelenti azt, hogy veled úgy volt törődve ahogy igényed volt rá. Ezt nevezik úgy hogy az embereknek vannak korlátaik meg hogy sz*r a világ.

Egyébként én meg 25 leszek, és szerintem ez az életkor is egy szívás