Nem bírok dönteni. Semmiben. A szüleim idegeit ez már felőrli, és az enyéimet is. Mit csináljak?

Ez vonatkozik minden, nagyobb horderejű döntésre.

De van, amiben még nem tudok ezekre választ adni magamnak. Ráadásul ha teljesen őszinte vagyok magamhoz, akkor olyan válaszokat kapok ezekre, amikkel sok mindent felrúgok, amiért én vagy a szüleim eddig sokat tettek, tehát fájdalmat okozok...

Nem, szó sincs róla. Én magam akarok diplomás lenni, de egyszerűen nem érzem még magam késznek a továbbtanulásra. De úgy érzem egyúttal, hogy ez az érzés csalóka és csak a sajátságos helyzetem miatt van: tudniillik túlságosan el vagyok kényelmesedve itthon és lassan félek már kimozdulni társaságba. Elzárkózom. És tudom, hogy ebből ki kell törnöm, önmagamat kényszerítve, mert minél többet halogatom, annál rosszabb lesz. De már maga a szakválasztás is iszonyú nyögvenyelősen ment, anno a faktok kiválasztása is nagyon nehezen ment, két sport közül hogy melyikre járjak azt se bírtam eldönteni, ha két helyre menjek, vagy az a kérdés, hogy egy adott helyre menjek-e vagy ne menjek, azt se nagyon... szóval tulajdonképpen tényleg nem csak nagy horderejű döntésekre korlátozódik, hanem a mindennapi apróságokra is. Mindig rengeteget mérlegelek, lejátszom mindkét megoldást, mindig bebiztosítom magam B-tervekkel, visszafordulási lehetőséggel, meg ilyenek... túl óvatosan, túl biztonságosan élek, azt hiszem.