Ismerős valakinek ez az érzés? Hogy ott vannak akik elvileg szeretik de közbe mégsem?

Nagyon is ismerős ez az érzés. Bár nálam még annyi sincs, hogy legalább valami jobb viszonyom lenne a családommal. Barátaim se nagyon vannak, az a kevés pedig elég messze lakik tőlem, szóval jó ha fél évente egyszer látom őket.

A barátnő az meg már utópia...

Igazából ez ellen nem lehet tenni, csak annyit hogy próbál az ember olyan embereket keresni akivel tényleg mély kapcsolatot ki tud alakítani. Aztán valahogy csak talál. vagy nem...

sajnos ismerős érzés

bennem most tornyosult ez ki.. már egy ideje nem vagyok kibékülve magammal, de most jöttem rá, hogy ezért, mert rohadt nagy szeretethiányom van.

és nem hiszed el de épp most kb 15 perce 2 cigi közben gondolkodtam el erről, hogy úgy külsőleg tök jónak tűnik minden, körbe vagyok véve barátokkal, de valami mégis hiányzik

azt hiszem leginkább a családomban kell ezt keresnem. szeretjük egymást meg minden, nem szoktunk veszekedni, de mégis.. itt vagyunk egy házban élünk, és nem ismerjük egymást. soha sem szoktunk bensőséges témákról beszélgetni, abszolút nem jelentünk egymásnak lelki támaszt, nem ismerjük a másik érzéseit, gondjait.. mintha egy szakadék lenne közöttünk- miközben a felszínes kis jópofizások megvannak, de ezzel kész, vége..

főleg nekem (rájöttem) az apai szeretet az ami hiányzik, mivel sose volt túl jó a kapcsolatom vele.. nem veszekszünk, de őt még annyira se ismerem mint anyámat. egy apai ölelést nem kaptam még tőle emlékeim szerint, bár szerintem ez abból fakad, hogy nem volt neki se jó a kapcsolata az apjával, és ezért nem is tudja milyen "igazi" apának lenni.

és ez a elhidegülés az utóbbi években még durvább lett, és most jöttem rá h emiatt vagyok frusztrált és úgy nem találom a helyemet a világban

jó lenne ha lenne valami változás, de túl gyenge vagyok lépni felé