Állandó "ellenkezés", közösségtől való viszolygás ebben az esetben mitől lehet? Mit lehetne tenni ellene?

Már lassan negyven felé közeledek, de gyerekkorom óta leküzdhetetlen ellenérzést váltanak ki belőlem az olyan közösségek, mint például iskola, vagy munkahely...Mielőtt még a munka hősei felhördülnének, micsoda iskola és munkakerülő vagyok, közlöm, hogy nem magával tanulással, vagy magával a munkával van bajom,hanem a szigorú kötöttségekkel és olyan közösségekkel, amikben "muszájból" kell együtt lennem.Például, könyvtárba menni imádok, mert nagyon szeretek olvasni és olyankor még valamilyen szinten várom is, hátha összetalálkozom egy-két kedves ismerőssel, vagy esetleg új ismerőst szerzek.A munkához sem vagyok lusta, mert nem szeretem semmittevéssel tölteni az időmet.

A probléma valami másban keresendő, de egész kicsi korom óta megvan.Már a bölcsődében sem tudtam megmaradni, onnan ki kellett, hogy írasson anyám. Aztán oviba csak 1 évet jártam, azt is keservesen, egy évig minden napot végigbőgtem.A suliban szintén, át is kellet irassanak másikba, ott végre megmaradtam, de éveket vett igénybe , mire valamennyire beilleszkedtem .

Aztán jött a munka.Egyik munkahelyemen sem találtam meg igazán a helyem,nagyon idegenül éreztem magam mindenhol.

Ezek miatt a dolgok miatt több pszichológusnál, pszichiáternél is voltam már, de semmi bajomat nem találták,ennek következtében semmi érdemi tanácsot nem kaptam.

Két éve pánikbeteg vagyok, és a közösségtől mostanra olyan maximálisan elvadultam,hogy hallani sem nagyon akarok róla.(Mármint, a kötöttségekkel összefüggő közösségekről).Pedig dolgoznom kellene.Itthoni munkára nem sok kilátás van, sajnos.

Mindez azért furcsa, mert különösebben soha sehol nem bántott, bántalmazott annyira senki, hogy erre az ellenérzésemre,aggodalmaimra és félelmekre okot adhatott volna.Talán a bölcsődében kezdődött a probléma, ahol nem tudták a gondozók, mit kezdjenek velem, mert többet tudtam, mint a kortársaim, de ezt egyrészt nem hitték el, másrészt nyilván nem akartak maguknak pluszmunkát csinálni azzal, hogy kivételeznek velem, ezért visszakényszerítettek a pelenkába,pohár helyett újra cumit kaptam és evőeszközök használata helyett a bölcsis néni etetett pépekkel, amiket már otthon sem ettem meg,vissza is estem szépen, minden szinten...Talán onnan maradt bennem az az érzés, hogy bármit teszek, nem vesznek észre, nem fogadják el a képességeimet és ez mérhetetlen dacot , szorongást ébreszt bennem.

Talán ok lehet a szüleim válása is, ami nagyon megviselt?Vagy a sok kórházi tartózkodás, ami emlékszem, még bizalmatlanabbá, félősebbé tett?

A későbbi közösségekben voltak kisebb konfliktusaim egy-két emberrel, de ez elhanyagolható, ilyesmi mindenkinél előfordul.

Szóval, nem igazán értem magam, nem ért meg a pszichológus sem.Talán itt valaki kívülállóként jobban meg tudja tippelni,hol lehet a probléma gyökere és hogyan lehetne tenni ellene valamit.

Hogy lehet feldolgozni olyan érzéseket, mikről nem tudjuk,pontosan mi az oka, honnan ered?