Mit gondolsz erről a levélrészletről? Mi lehet a baj?

Sajnos nem találtam egy embert sem, akiben megbízhattam volna, akivel megoszthattam volna a problémáimat. Én vagyok ebben a hibás, túl nagy falakkal vettem körbe magam, és nem hagytam átjutni rajta senkit. Nem tartottam annyira lényegesnek a problémáimat, de valahogy mégis úgy éreztem, hogy már-már megfojtanak, mintha a világ problémái zúdultak volna rám. Nem bírtam azzal a tudattal újra-és újra végigcsinálni egy napot, hogy úgy éreztem: egyedül vagyok. Egyedül az osztályban (annak ellenére, hogy voltak barátaim osztályon, és sulin belül nagyon magányosnak éreztem magam), az iskolában, otthon, és a családomban. Nem alakítottam ki a családommal egy stabil kapcsolatot.

(...)

Emlékszem, fél év körül menni kellett felvételizni a gimikbe. Majdhogynem sorra jöttek az elutasító levelek, amiben az állt, hogy ’Sajnos az ön gyermeke nem nyert felvételt iskolánkba’. Anyám bement a suliba mivel nem tudta, hogy milyenek a jegyeim, és a félévi bizonyítványomat is elég sokáig titkoltam. Egyáltalán nem olyan jegyekre, átlagra számított, amilyen nekem volt. Emlékszem mennyire kiakadt. Kirohantam az iskolából, sírtam, és ’elkóboroltam’. Haza sem akartam menni. De végül otthon aludtam. Apám is hátba támadott, hogy csalódott bennem ugyan úgy, mint anyám. Szinte mindentől eltiltottak, és én magamba zuhantam, mert úgy éreztem, hogy kicsúsztak a dolgok a kezeim közül. Akkor kezdtem el komolyabban vagdosni magam, és néha direkt szem előtt hagytam a papírzsepit, de e miatt is megkaptam, hogy csalódtak bennem. Aztán amikor az utolsó szülői értekezletre elment anyám, addig fogtam a nyugtatóit, és szépen bevettem egy fél üveggel, aztán lefeküdtem aludni. Onnantól az elkövetkező körülbelül egy hétre nem emlékeztem. Az első 3 nap volt a legkeményebb szerintem. Utána való napokról vannak halvány emlékképeim, de nagyon kevés. Emlékszem, hogy végig aludtam a napomat, és csak azért keltem fel, hogy mosdóba menjek, és egyek. Valahogy a kórházba kerültem. Nem emlékszem rá, mi történt, csak arra, hogy a kórházi ágy szélén ülök, és doktornő kérdezte, hogy vagyok. Mire csak annyit válaszoltam, hogy jól. Aztán kontrollszerűre mehettem vissza anyámmal, amikor a doki mondta anyámnak, hogy intéz egy pszichológust. Elmentem a dokihoz. Anyám mesélt egy kicsit a nőnek, aztán kiküldte, hogy négyszemközt beszéljünk. Anyámnak felvázolta, hogy hajlamos vagyok a depresszióra. Aztán pár beszélgetés után anyám mondta nekem, hogy szerinte nem normális a doki, mert nekem nincs semmi bajom, különben is, miért lennék depresszív hajlamú.