Szociofóbiás vagyok, de nem akarok pszichológushoz menni?

Olvasgattam (itt is) olyan emberek hozzászólását, akik ilyen problémával küszködnek.

Szóval nálam az van, hogy ez a dolog nem akadályoz a dolgaim elvégzésében, kommunikációban néha (helyzettől függ).

A kialakulás oka nálam valószínűleg a kóros önbizalomhiány és kisebbségi-komplexusom miatt van.

Na jó, nem kertelek, ha már egyszer írok:) 18 évesen elég molett vagyok, ráadásul szteroidkezelés miatt tök csúnya lett a bőröm, és lóg a mellem.

Régebben ez (annyira) nem zavart, de 2-3 éve nagyon. És nálam ez tök paradoxon, mert ugyanakkor az eszemre, siekreimre stb. büszke vagyok, meg ilyen téren nem cserélnék senkivel, de a külsőmet utálom, úgyhogy akárkit látok, mindig mindenki szebb nálam, akárhogy is nézzen ki, én vagyok a legrondább, mindenki megbámul mert hülyén nézek ki, és mindenki röhög a hátam mögött. Hiába próbálom meggyőzni magam, hogy ez nem így van, egyszerűen nem megy:S

Már előre rettegek a jövő évi szalagavatótól, meg a tánctól, tegnap éjjel is egyszer csak rám tört a szorongás, és éjjel 4-kor ott sírtam az ágyamban, hogy mi lesz velem:S Aztán ez az érzés reggel is bennem maradt, és egyszerűen képtelen voltam bemenni a suliba, annyira sz*rul voltam, hogy hazajöttem. Ilyen viszont először fordult elő, de miután jól kidepiztem magam, már sokkal jobban vagyok, szóval átment. Amúgy mindig ez van, 2-3 hétig jól vagyok, próbálom pozitívabbá tenni a magamról alkotott képet, aztán BUMM egy csapásra ledől az egész, és kezdhetem elölről.

Ami a barátokat illeti: nincsenek. Mindenkit távol tartok magamtól:S Sajnos ez oviból fakadhat, már akkor is mindig kiközösítettek, és megszoktam, hogy magányos farkas vagyok. Most a gimiben pedig már hiába, hogy jobb a helyzet, gyűjthettem volna barátokat, épp emiatt a "blokkoló" miatt egyszerűen képtelen vagyok közel engedni magamhoz bárki. Pasikról nem is beszélve. Nem mintha bárki közeledni akarna hozzámxD

És sajnos a család is olyan, hogy amióta az eszemet tudom, itthon mindig balhé volt, apámnak régen voltak dolgai, anyámmal örökké veszekedtek, volt hogy neki is ment anyunak, és mi ezt (tesómmal) láttuk. Most már ilyenek nincsenek, de kb. az egész családdal van valami pszichogond. Pedig olyan jó lenne, ha néha engem húzna ki fel valakia padlóról, legalább itthon, vagy láthatnám, hogy legalább nekik minden rendben megy, és akkor talán én is jobban érezném magam, de nem. Még én vagyok a legerősebb ilyen téren, én azért soha nem zuhanok úgy össze, max. 1-2 napig pocsékul vagyok (mint ma), aztán összeszedem magam, és próbálom a többieket is erősíteni. Csak ezzel az én energiáim még jobban lecsappannak:S

Mit csináljak, hogy ez megváltozzon? Úgy érzem, ha elköltöznék itthonról, az nagyon pozitív hatással lenne rám, mert akkor muszáj lenne kommunikálnom, többet emberek között lennek, és nem a megszokott környezetbe. De 1) erre nincs pénzem 2) anyám tényleg olyan passzban van, hogy nem merném most itt hagyni, lelkiismeret furdalásom lenne.