Négy éve tartó rémálom - beteg lennék?

Négy éve kezdődött minden. A barátaimat elkezdtem visszautasítani, ha találkozni akartak velem, pedig semmi abjom nem volt velük, bezárkóztam, és elvágtam magam a külvilgától, pedig semmi bajom nem volt az emberekkel. El is vesztettem a legjobb barátomat, és mindenkit, aki kedves volt nekem. Később azt tapasztaltam, hogy a személyiségem egy az egyben megváltozott - önmagam ellentéte lettem. Előtte harsány voltam, életvidám, kerestem a társaságot, elégedett voltam az élettel, és mindig optimistán tekintettem a jövőbe. Mára már képtelen vagyok kifejezni magam szemtől szembe, többé már határozottan nem erősségem, hanem gyengeségem a kommunikáció. Beszéd közben ideges vagyok és zavart, függetlenül attól, kihez beszélek. De ami a legrosszabb, az a mentális teljesítőképességem. Mindent elfelejtek, lassabb vagyok mint valaha, ha valamire koncentrálni akarok, úgy érzem, mintha valaki a víz alá nyomta volna a fejemet, és képtelen vagyok összpontosítani. A négy év alatt több kritikus korszakom volt, több alkalommal éreztem úgy, hogy valami végérvényesen megszakadt odabent, és halottnak éreztem magam. Nem voltam szomorú, se boldog, semmi. Üres voltam. Ezek a napok úgy félévenként-évenként ismétlődnek. A családommal való kapcsolatom nagyon rossz (az anyámmal élek), mára már ott tartok, hogy a legkissebb dolgokért is ideges leszek, könnyen megharagszom, és hoszú távon ideges leszek. Voltak idők, mikor kínomban széttépkedtem mindenféle papírt magam körül, vagy összetörtem pár tárgyat ami a közelemben volt. Ártalmas más emberre sosem voltam. Sőt. Már jó ideje félek emberek közé menni. Vagy talán nem is ez a pontos kifejezés, de ha arra gondolok, hogy pl. az iskolában be kell kopogtatnoma titkárságra, mert mondjuk le kell adnom egy papírt, indokolatlan pánik tör rám, nem akarom, legszívesebben elfutnék. Ugyanígy gyűlölök bemenni bárhova. Ha este lemegyek megsétáltatni a kuytust, mindig kikerülöm az embereket, főleg, ha többen vannak. leginkább emiatt szégyellem magam, és próbálok urrá lenni a saját iszonyomon, hiszen a kiskutyának szüksége van a többi kutyával való ismerkedésre, csak így ugye nekem is mások közelébe kell mennem, így ezeket az alkalmakat nagyon nehezen élem meg. Ebben a négy évben nagyon meghíztam, alig járok ki, pedig szeretnék, de valami valahogy mindig visszatart. Szeretnék elmenni erre-arra, de valahogy nem sikerül. Néha úgy érzem megőrülök, és már nem tudom megítélni, ki vagyok egyáltalán. Az osztálytársaimmal való kapcsolatom rossznak mondható, bár nem vészes annyira - le vagyok nézve osztályszinten, de nem bántanak gyakran, mivel mindenkihez kedves vagyok, és segítőkész, így utálniuk nincs miért. Ettől függetlenül nem szeretnek, és alaptalan vádaskodások érnek, bár ezeket nem veszem komolyan. Ami még aggasztó (legalább is nekem), azok az alvási szokásaim. Akármennyit is alszom, mindig álmos vagyok ha beérek az iskolába, elalszom az órákon, bármennyire is igyekszem ébren maradni, de amint hazaérek, ez az álmosság szertefoszlik. A többi probléma viszont marad - ugyanúgy butább maradok, és minden marad a régiben. Már gondoltam rá, hogy felkeresek egy tanácsadót, miért történnek ezek velem, de erre nincs lehetőségem, mivel nincs anyagi háttrem, az anyám nem támogatná, sőt kinevetne (minden ilyen npróbálkozásomat kinevette, később gúnyolódott és sértegetett is ezek miatt). Sajnos az ő meglátása szerint egyszerűen az utóbbi négy évben érzelemmentes bunkó lettem. De azt hiszem íyg ennyi idő után legalább egy kérdést megér az interneten, hogy egyáltalán mi lehet ez, és mit tehetnék ez ellen? Mi a bajom? Egyáltalán betegség-e ez, és ha nem, akkor mi, és mi válthatta ki? Mit tehetnék legalább csaka zért, hogy a teljesítőképességemet visszanyerjem? Nincs annál szörnyűbb, mikor érzed, hogy egyre hülyébb vagy, tényleg. Kérem, akinek van valami tippe, ossza meg velem. Előre is nagyon köszönöm!