Miért csak akkor számítok másoknak, miután éppen megpróbáltam megölni magam?

Ez egy kicsit furcsa kérdés lesz, nem is jó szívvel írom ki, de ez a furcsa, hogyha "normál szóval" szólok, senki le se szar. Az, hogy nekem mi jó vagy mi nem, senkit sem érdekel, szenvedjek csak, "ez az élet".

Egy idő után ezt nem bírom, és megpróbálom kinyírni magam, ami eddig (logikusan, mert itt vagyok ezt is leírni) nem sikerült. Akkor, mikor megtörténik hirtelen meghallanak, hirtelen törődnek velem a közelebbi ismerőseim, de utána valamivel már megint nem. El kell fojtanom minden érzésemet, gyűlölök minden másodpercet, amit ébren kell töltenem, mindezt úgy, hogy tudom, hogy soha nem lesz jobb. Akármit is tehetek, nem lesz az. A munkám eleve értelmetlen, de még azt sem tudom, csak próbálom alibiziéssel túlélni, ami ideig-óráig megy. Utálom, hogy 3 órát kell utaznom egy nap, iszonyú fáradtságot érzek. És ilyenkor hétvégén mi történik, amikor elvileg pihennem kellene? Hallgathatom a többiek fesztiválozását, mert egyikük munkanélküli, a másik meg nyugdíjas és pont leszarják, hogy nekem pihennem kellene, meg hogy a munkanélküli arc pont leszarja, hogy neki nincs állása, az arca nagyobb, mint bárkinek és folyamatosan, állandóan fesztiválozik.

Néha már ott tartok, hogy szívesen pofánvágnám, de annak se volna értelme, mert túl hülye, hogy felfogja. A nyugdíjas sajnos érzelmileg totál alárendelt neki, ők tök jól elvannak, nekik a vasárnap is csak egy olyan nap, mint a többi, munka nélkül nem is számít, az, hogy nekem most kellett volna pihenni - ami nem történt meg - az nem számít. Holnaptól megint 11 órákat kell nem itthon lennem és ez még normális esetben is nehéz, teljesen kikészít, gyűlölöm, néha hazafelé már csak sírva-nevetve kínlódom a busz elrejtett zugában, és arra, hogy "ÉN EZT NEM BÍROM TOVÁBB CSINÁLNI ÉS NEM IS AKAROM". Annyira értelmetlen. A pénzem felét elveszik, állandóan csak ez a bizonyos fesztiválozás megy - ma nem volt 10 perc nyugalom se. 10 perc. Reggel óta.

Én ezt nem bírom tovább. De véget se vethetek neki és félek, hogy rossz vége lesz, egyszer felrúgom az asztalt az irodában, hogy "NEKEM EBBŐL ELÉG VOLT ÉS NEM AKAROM TOVÁBB CSINÁLNI". Nagyon nehezen állom meg, hogy kifakadjak valahol (ez a kérdés most pont egy kifakadás), egyszerűen nem bírom tovább. Legszívesebben munka helyett már oda mennék, ahol vége lesz mindennek.

Félreértés ne essék, én erről nem nagyon beszélek senkinek, nem zsarolok, nem játszmázom, egyszerűen csak eljutok oda, hogy "inkább a halál, mint még egy nap ebből az életből". És amikor eljutok ide és megpróbálok elmenni (banális okok miatt nem sikerül, vagy csak túl erős a szervezetem védekezőképessége), akkor hirtelen számítok, meg majd máshogyan lesz. Persze nem lesz, de akkor nincs szívem a képükbe vágni, hogy "pontosan tudom, hogy úgysem lesz máshogyan, az élet szar lesz a jövőben is, és pont annyira fogtok leszarni, ahogy eddig". Nagyon sokszor nincs kedvem/erőm ilyesmiken vitázni, egyrészt úgyse érdekli őket (meg senki mást sem), másrészt úgyis csak gyorsan legyőznek, ahogy mindig és marad ami van.

Van olyan barátom - több is - aki csak azért beszélget velem, mert fél, hogy megint ez lesz. Valahol jól esik a törődése, de rosszul is, mert tudom, hogy ez nem nekem szól, hanem a saját lelkiismeretének, vagy a félelmének. Nem akarom "kizsarolni" vagy így elérni, hogy valaki a barátom legyen (máshogy meg nem szokott sikerülni, ez hosszú történet)

Teljesen elegem van. Elmegyek kedden az orvoshoz, hogy adjon valami "erősebb szert", mert önállóan ez most nem megy. Idegösszeomlás környékén érzem magam. Fáj mindenem (gyomrom környéke főleg) és csak rosszabb lesz minden nap.

És közben a többiek még mindig fesztiváloznak, annyira leszarják, hogy nekem dolgozni kell járni, nekik minden nap hétvége, egyszerűen annyira rohadtul semmibe vesznek e téren, hogy legszívesebben azt mondanám, hogy Csesszétek meg, holnaptól én se megyek be, mert elegem van. (csak akkor mindkettő engem bántalmazva, szavakban egészen biztosan, de lehet fizikailag is.)

Nem látok megoldást...