Hogy nyilvánulhat meg az apakomplexus?

Rám sokszor mondták, hogy apakomplexusom van, leírom, miért, aztán döntsd el, az-e.

Apám totálisan lesz@rt, mikor gyerek voltam, kb levegőnek nézett, pedig nem váltak el a szüleim, együtt éltünk, csak ő nem akart lánygyereket. Soha egy jó szava nem volt hozzám, sosem vett ölbe, sosem beszélgettünk, puszit, simogatást, soha semmi ilyesmit nem kaptam tőle. Amikor férjhez mentem, akkor az esküvőn kezet fogott a férjemmel, és azt mondta neki, hogy vigyázzon rám, ez volt az összes érzelmes dolog egész életemben tőle.

Viszont én nagyon vágytam arra, hogy ne csak anyám szeressen, meg ne csak anyámnak legyek fontos, és már kicsinek is mindig felnőtt férfiakba voltam szerelmes. Nekem nem rémlik mind, de anyám szokta mesélni, hogy sosem voltam velem egykorúba szerelmes, például oviban az óvó nénim férjébe voltam beleesve, utána az egyik osztálytársam apjába, tanárnő férjébe, meg aztán volt egy hatalmas szerelmem, a városunkban egy rendőr pasas, akkor lehetett 40-45, mikor én volt 13-14. Minden nap arra vártam, hogy találkozzunk az utcán, leálltam vele beszélgetni, de semmi "olyat" nem mondtam, vagy csináltam, csak álmodoztam róla, hogy nekem ő lesz a férjem. Aztán középsuliban nagyon visszahúzódó lettem, és otthon voltam mindig, meg "regenyeket" írtam a szerelmeimmel kapcsolatban. Kik voltak a szerelmeim? Mind +30/+40es pasik, sztárok, meg ismerősök.

Húsz évesen összejöttem egy 35 éves férfival, aki úgy bánt velem, mintha a s*ggéből rángatott volna ki, de rajongtam érte, míg el nem hagyott. Padlón voltam, elmentem pszichológushoz, aki segített feldolgozni apám hiányát, de kimondva sosem lett általa az apakomplexus. Aztán összejöttem a mostani párommal, aki velem egykorú, és boldogok vagyunk

(Nem kérek privátot)

A valódi értelmében mindenkinek van apa- és anyakomplexusa, akinek kisgyerekkorában volt kire anyjaként-apjaként nézni, csak egészséges embereknél ezek a helyükön vannak. Lényegében olyan öntudatlan, önálló személyiségrészek, amiket az apa- és anyaélményekből integrál az ember, és meghatározzák az ember érzelmi stabilitását.

Az a köznyelvi "apakomplexus", amire te kíváncsi vagy, az a beteges viszony az apakomplexussal, illetve azon belül is olyan, amikor az apakomplexus a "szerelmed", mert az érzelmi fejlődésed megragadt azon a szinten, ahol még nem tudsz rendesen meglenni "apa" nélkül, mert nem kaptál meg mindent, ami apától járt volna ahhoz, hogy egészségesen fejlődhess.

Hogy valaki ez az eset, és még mindig azt az "apát" keresi, aki mellett végre ténylegesen "felnevelődhet", annak tényleg tipikus jele, hogy csak olyan férfiak érdekelnek igazán, akik nemcsak korban (sőt, korban nem is mindig), hanem a gyakorlatban is az apád lehetnének. Persze, "nem apát keresel", de valójában de – aki ebben érintett, annak ilyen a "legnormálisabb", "igazi" szerelem, szóval saját magadon emiatt nehéz közvetlenül felismerni.

A legrosszabb következménye az elmagányosodás (és persze annak a következményei), hogyha nem tudsz ebből kinőni, aztán 30 (és különösen 40) fölött a korosztályodhoz is egyre kevésbé passzolsz érzelmileg, és "örökbefogadósdi" párkapcsolatra sem találsz többé megfelelő partnert.

De ha nincs mögötte súlyosabb probléma, akkor ezt terápiában nem olyan nehéz kezelni.