Mondjak nektek is allandoan hogy mit hogy kene?

Az ilyesmit meg sem kell hallani. Általában nem is segíteni akarnak, csak magukat jobb fényben feltüntetni, mert "milyen jókat mondtak".

De sokra nem mész vele, ha alapból mindenki utál, nincs pénzed (csak munkahelyed, ami éppen annyit ad, hogy még ne halj éhen, de tartalékra már lehetőség sincsen), és lelki problémáid miatt az evésben, gyógyszerekben, (alkoholban, drogban) találod meg azt a rövidke boldogságot, ami legalább egy kicsit kiszabadít ebből az egészből. Amúgy meg csak kínlódod végig a napokat, aminek semmi értelme nincsen. És sosem lesz jobb.

Én feladom. Még van 1-2 elintéznivaló + megakarom várni a téli időszámítást még. De ezen felül nincs már semmi. A karácsonyhoz már nincs erőm.

1-es, nem szeretném megmondani, hogy mit kéne csinálnod, de kérlek, ezt az oldalt olvasd el, ha jól értettem, hogy mire célzol.

[link]

2.

Értékelem a kedvességedet, de az ilyen oldalaknak sajnos sok értelme nincs. Mármint már voltam ilyen helyzetben, csak akkor elrontottam, gondoltam majd most kicsit más lesz, orvosi kivizsgálás, meg én magam is erősebb leszek "ami nem öl, meg az megerősít", de nem így lett.

Egészségügyi alapon nem történt semmi, sőt csak romlottam azóta. Az a sok vicik-vacak gyógyszer amit adnak, sajnos nem jó semmire. A 10 perces "beszélgetés" az orvossal is kb. a "Hall engem, lát engem? Akkor minden oké. Nesze Frontin, antidepresszáns meg altató. Viszlát 2 hónap múlva" szintűek. Ha valamelyik előbb elfogy, akkor lecseszés, de ugyanez történik. Nincs kapacitás másra.

A borderline-om is olyan, hogy "valószínűleg van", de nincs lehetőség arra, hogy olyan vizsgálatokon vegyek részt, ahol erről hivatalos papírt is kapok. Így van egy "nagyon valószínű" rész, amit az engem régebb óta ismerő pszichiáter mondott, de ebből nem lesz rendes diagnózis soha. Magándokihoz eljárok néha, de csak kb. 6 hetente egyszer, mert többre nem futja.

Az életem pedig már reménytelenül javíthatatlan. A fizetésem röhejes - kb. most így fizetés előtt pont annyi pénzem van, mint anno volt munkanélküliként is. -87 Forint a számlán, párezer a tárcában. Ha egy napot késik a fizetés, akkor szerdán már nem ebédelek. "Nyaralni" 13 éve nem voltam. Az elhunyt nagyapám ruháit hordom zömében, mert újakra nemigen futja. Cipő és farmer, amit átlag 2 évente muszáj újravásárolni, sok-sok aggodalom után. Autóról nem is álmodom, pedig jogosítványom van. Ha nem fizetné a cégem (kis iroda) az utazásomat, bejárni se tudnék. Így legalább van megyebérletem és tudok ide-oda utazni, de csak a megyehatárokig.

Utoljára tavasszal vettem magamnak olyan dolgot, ami nem a közvetlen túléléshez kell (pár antikvár könyvet, mert leárazás volt és szeretek olvasni).

Rettegés az életem, hogy mikor mi megy tönkre és nem lehet majd pótolni. Haza kellett költözzek az anyám házába, ami nem tesz jót az amúgy is alacsony önértékelésemnek. Rendesen "leadózom" a fizetés felét, de ami marad, az kb. semmire sem elég. Félek, mikor nem fog tovább menni. Damoklész kardjaként lebeg a fejem felett egy sereg dolog, és az olyanok, mint az altatófüggőség vagy az értelmetlennek ható munka, csak a kisebbek.

Nem érzem azt, hogy kibírnék még egy olyan nyarat, mint az idei. A vármegyebérlet mentette meg az életem, mert az otthonom elviselhetetlenül meleg volt (31 fok éjjel, 33 nappal) így a vonaton sunnyogtam délutánonként, mert ott kb. volt hűtés. Vagy az irodában, volt hogy itt is aludtam délután, amikor nem volt már itt senki.

Kevés vagyok én az élethez. Nincs kiút. Tudom, ez lehangoló, így nem szoktam beszélni róla. De most nem tudtam megállni.

5.

Mit mondott végül a rokonod?

Szarni már rá az egészre. Minden nap rosszabb, mint az előző volt. Keserves lesz még ez az október, úgy kínlódom végig az összes napot, hogy "valahogy majdcsak túl leszek rajta", de ez így hol boldogság vagy öröm? Egy nap úgyis kirúgnak, mert a teljesítményem ezzel arányosan romlik, vannak napok, amikor szinte semmit nem haladok, az egyetlen szerencsém, hogy itt ez hetekkel később fog feltűnni.

Meg nem is igazán érdekel már. Akkor vagyok boldog, amikor éjjel alszom és álmodom, meg még egy módja van, amivel átlag egy hétig boldog tudok lenni, de nem erről nem szabad beszélni. Néha még 1-1 film, regény vagy régi játék még beránt annyira, hogy úgy érezzem, hogy "nincs baj", de ez csak illúzió. Baj van, és nem megoldható. Ha egy autóban elromlik a fék, az javítható, de ha az egész kasztni el van rohadva, azon már nem segít semmi.

Nem boldogít semmi, nem érzek semmi iránt lelkesedést.

Az ismerőseim eléggé leszarnak, az a 3 ember, akivel beszélgetni szoktam, egy ideje nem nagyon reagál, pedig nagyjából igyekszem normálisnak látszani, kerülni a nagy panaszkodásokat. De még így sem kellek egyiküknek sem. Én ezt nem bírom tovább. Már nem akarok új embereket megismerni. Gondolom úgyse sikerülne.

Eh. Annyira mindegy már. Még elmegyek dokihoz a jövő héten, hogy írja fel a leg-leg-legbrutálisabb gyógyszert, ami van, hátha. Már leszarom a mellékhatásokat. Persze arról kussolok, hogy mi fog történni, ha nem jön be. Nem akarom, hogy bezárjanak. Még ha használna, akkor belemennék, de semmi értelme sincs, tapasztalatból tudom.