Mi lehet erre a megoldás (hosszú)?

Eleinte egy visszahúzódó, csendes lány voltam. Néha volt 1-2 ember akivel viszonylag jól kijöttem, de általában mindig csak addig amíg pl az adott iskolába jártam. Emellett ki voltam közösítve általában mindenhol, a családi hátterem is elég zűrös.

Elérkezett az idő, hogy egyetemre jelentkezzek és motivált voltam, barátokat akartam szerezni. Elmentem ezért a pszichiátriára, hogy segítsenek nekem megoldani a problémám. Eleinte boldog voltam, úgy éreztem megoldható a dolog csak türelmesnek kell lenni, szociális fóbia volt a diagnózis.

Aztán ahogy telt az idő ténylegesen “javult” az állapotom sok önismerettel, gyógyszerekkel stb. Lett néhány barátom valahogy. Aztán elindult egy ilyen lefelé vezető spirál, kiderült az is, hogy valószínűleg nem a szociális fóbia volt a valódi probléma, hanem személyiségzavar (ami nekem így utólag sokmindent megmagyaráz) Valahogy az idővel rájöttem arra, hogy valójában az emberi kapcsolatok nekem nem okoznak örömet, csak a társadalomnak akarok megfelelni. Van egy ilyen ambivalens érzésem, hogy nem akarok társaságban lenni de egyedül is nyomasztó. Ezért bennragadtam egy furcsa fantáziavilágban ami kezd teljesen elszakítani a valóságtól. Viszont sokszor előjön belőlem az érző lény is, aki nem akarja, hogy a családja szenvedjen miatta, most is ez van. Valahogy vissza lehet ezt fordítani? Attól félek, hogy van itt egy pont amin túlmenően az ember ténylegesen leválasztja magát a valóságról. El vagyok veszve. Tudom, hogy erre nincs egzakt válasz és nem ismertek, de ha elolvastad és bármi eszedbe jut, ne tartsd magadban. Köszönöm!