24 éves férfi vagyok, és nemrég sikerült kérdőre vonjam az egész életem. Mennyi értelme van így folytatni ezt az életet? Lesz valaha normális életem?
Nemrég kiderült hogy borderlines vagyok.
Ennek pedig röviden tömören az az oka, hogy a szüleim sem normálisak, nárcisztikus közegben nőttem fel. Az egyik mamám kiskoromban szinte végig bántalmazott verbálisan és fizikailag is amíg ő "vigyázott" rám, annyira útáltam hogy 8 évesen azt kívántam hogy haljon meg.
Egyrészt én magam vittem itthonról az iskolába is ezt a viselkedésmintát, másrész én magam sem vagyok 100-as, emiatt szinte az egész középiskola alatt utált mindenki, ez rátett még egy lapáttal, de már óvodás koromban is voltak velem problémák.(Például bántottam a lányt aki tetszett, illetve hiperaktív voltam)
Igazi szeretetet sosem kaptam, csak azt az érzelmi-zsarolós kiérdemlős játszmát.(Ha jól teljesítettem akkor örülés volt, ha rosszul akkor büntetés) Az iskolában is kb. csak a megfelelési kényszerem miatt voltak jó jegyeim végig. Emiatt egészséges énképem soha nem tudott kialakulni és szerintem nem is fog.
Egészen kis koromtól kezdve gyakorlatilag rám erőltették a tanulást, emiatt utálom az egészet.
Az apám valószínűleg rejtett nárcisztikus valami ADHD-val keverve. Nagyon intelligens és manipulatív, uralkodó és zsarnokoskodó természet. Az itthoni légkört teljes mértékben úgy formálta ahogy neki az megfelelt, tudat alatt mindenkit elnyom maga körül. Az egész lakásban fel van halmozva a szemét, elektronikai hulladék, amit ő az élete során összegyűjtögetett. Mostanában pedig feltűnt hogy ha az anyagiakról van szó, akkor nagylelkűen ad pénzt, biztosan ezzel próbálja megvenni a bizalmam, nem értem.
Az összes többi ember fölé helyezi magát, ez megmutatkozik abban hogy naphosszat osztja az "észt" facebook csoportokban, illetve a vezetési stílusában is: Rajta kívül szerinte mindenki egy barom aki vezet, és ezt minden alkalommal hangoztatja is, agresszívan hajt és gyorsan megy.
Alkoholista, és időnként agresszív is, normális nő soha az életben nem maradt meg mellette hosszabb távon(anyám sem normális, ő is valami hasonlóan sérült egyén).
Szóval emiatt nincs normális apa-képem sem, valszeg ez is erősen közrejátszik abban hogy hozzám nem vonzódik a másik nem, általában mindig levegőnek néztek. Egy-két kapcsolatom volt, de max. pár hónaposak voltak.
Anyám pedig funkcionális alkoholista, szeretet tőle sem kaptam, mentálisan ő sem egészséges. Középiskolai tanár, csodálkozom rajta hogy a munkáját el tudja látni mert itthon ő is szét mérgezi a légkört már egészen kis korom óta.
Én pedig itt vagyok egyedül, az egész eddigi életem gyakorlatilag egy rakás... egy fedél alatt ezekkel az emberekkel, és egyre gyakrabban jut eszembe hogy jobb lenne ha felkötném magam mivel ez az eredménye ha két nyomorék gyereket vállal.
válasza: válasza:Terápiára kellene menni. Nekem a csoportterápia vált be - ott lehet látni, hogy nem csak én vagyok ilyen elb*szott nyomorult.
Ott megtanultam, hogy nem lehet egész életemben arra hivatkozni, hogy szar volt a gyerekkorom, és a szüleim elhanyagoltak, mert ez felnőttkoromban kb. senkit nem érdekel.
válasza:A Sote pszichoterápiás osztályán nagyon hatékony terápiák vannak Borderline-ra. Bentfekvős, ha jól emlékszem 4 hetes turnusok vannak, csak várni kell míg sorra kerülsz.
Én 24 éves lány vagyok, pszichotikus zavarom van. Tinédszerkoromban voltam voltam először pszichotikus, aztán amikor letettem a gyógyszereket újra pszichotikus lettem, és még számtalan ilyen próbálkozás után megkaptam a diagnózist. Nagyon nem egyszerű az élet łgy, mert rengeteg pszichiátriai gyógyszert szedek, amik k**** sok melléhatással járnak, és öngyilkossági kísérletem is volt bőven. Jelenleg: 24 évesen nincs diplomám, normális párkapcsolatom még nem volt, folyton fáradt vagyok, és még a gyógyszer mellett is gyakran szorongok, azt hiszem hogy mások látják a gondolataimat, hogy "ez csak egy alternatív realitás" és amikor ebből kijövök,akkor rájövök majd hogy mindenki utál, és gyűlöl, az Orbán is tudja hogy én ki vagyok, a hírek rólam szólnak, az emberek a tv-ben rólam beszélnek stb. Ami pozitív: járok egy szakra amit szeretek, mert másodjára felvettek, néha még barátkozom is, és ha jól vagyok megállás nélkül bújom a szakmai könyveket mert imádom amit tanulok. Az utóbbi 1 évben kezdtem hozzászokni a gondolathoz hogy egész életemben gyógyszert kell szednem, és próbálok alkalmazkodni ehhez minél jobban, pedig nagyon dühítő hogy feleannyit ehetek csak mint más, különben hízom ,hogy nekem aki egész életemben érthetően tudtam fogalmazni és beszélni, nem jutnak eszembe a szavak és a kifejezések, hogy sokszor 25x kell elolvasnom valamit hogy megértsem, és hogy mindenki azt hiszi unom a társaságát mert folyton csak ásítozom. De ha egyszer ez van, akkor ez van. Te még nagyon az elején vagy ennek, csak most kaptad meg a diagnózisod, de ha hozzászoksz a gondolathoz hogy nehezebb életed van mint másnak, hogy elengeded hogy mások soha nem is fogják megérteni hogy mennyit szenvedsz, akkor jobb lesz. Teljes életet nem lehet élni szerintem mentális betegséggel, bármit mondanak a pszichiáterek, de néhány év után az ember belenyugszik és okés lesz minden.
Amúgy elnézést, hogy ennyit írtam a saját bajomról, miközben a tiedre kellett volna reagálnom. Csak azt akartam mondani, hogy van kiút, csak rengeteg kompromisszumot kell hozni.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!