Létezik olyan, hogy öltözködési fóbia vagy szorongás? Más is élt már át ilyet?

Valaki írt magánba is kérdezve a nememet is, nő vagyok, bár szerintem közel sem az a tipikus nő, akit érdekelnének a ruhák, sőt, annyira nem érdekelt soha, hogy mi van rajtam, hogy emiatt a tényleg nőies barátnőim folyton piszkáltak, hogy miért nem járok én is nőiesebb ruhákban, én meg erre reakcióként mindig is kikértem magamnak, hogy én nem nő vagyok, hanem ember, és előbb a kényelem, utána minden más, sőt, akkor már inkább bebújtam mindig a sportos stílus kategória mögé, aztán ráadásul elköltöztem külföldre, egy olyan vallásos nagyvárosba, ahol értelemszerűen nem mindenki vallásos, és én utálom azt, hogy az öltözködésem alapján emberek meg- és elítélnek, hogy á, ha te így öltözöl, akkor te ez meg az vagy, mégis kénytelen vagyok minden egyes nap felöltözni valahogy, az meg kikerülhetetlen, hogy emberek a ruhám alapján ítéjenek el, mégis ez okozza a fő frusztrációmat.

Pl. Kb. húsz éves koromig szinte soha nem volt rajtam szoknya, max. óvodában meg a szalagavatómon, meg tán operába, színházba, de oda sem mindig, annyira, hogy volt olyan pasim, aki még be is szólt erre, sőt, kaptam tőle egy szoknyát, amit hordtam is.

A szoknya kérdése amúgy is szorosan összefügg a vallás és vallásosság kérdésével, mert a legtöbb vallás elvárja a nőktől, hogy szoknyában járjanak, ám onnantól kezdve, hogy én egy vallásos nagyvárosban élek külföldön, mindaz, aki még ebben a városban él, de nem vallásos, biztosan soha nem vesz föl szoknyát, nehogy bárki is vallásosnak nézze, ahogy a vallásos nők és lányok soha nem vennének fel nadrágot, pláne nem farmert, mert az férfiruha.

Amikor kiköltöztem ide és nem tudtam még mindezt, és kezdtek emberek jobban megismerni engem, kollegák kérdezgettek is a munkahelyemen, hogy ki vagyok és hogy élek, meg főleg hogy viszonyulok a valláshoz, és amikor elmondtam, hogy nem tartom magam vallásosnak, de hagyományőrzőnek igen, erre képes volt azt mondani egy kolléganőm, hogy akkor aszerint, amit elmondtam, nekem a hét három-négy napján nadrágban, a másik három-négy napján meg szoknyában kéne járnom. Akkor nevettem ezen, konkértan kinevettem ezt a hülyeséget, ám mégis hatott rám, mert lám: ebből lett frusztrációm, hogy én nem akarok semmilyen csoporthoz sem tartozni (vallásos/nem vallásos), mégis automatikusan besorolnak egy kategóriába, akik látnak.

Persze értem én, hogy a fő kérdés az, hogy miért zavar engem annyira az, hogy mást gondolnak az emberek rólam, mint aki vagyok, pláne ha olyan emberekről van csak szó, akik nem is igazán ismernek engem, akkor miért zavar engem, ha netán mást gondolnak rólam, mint aki vagy ami vagyok?

Nem tudom, majd még gondolkodom ezen...

Azt is kérdezte vki magánba, hogy volt-e valami diagnosztizált mentális gondom, és igen, főleg depresszió és annak minden járuléka (pl. szorongás, stb.), meg volt vmi négy betűs rövidítés is azt jelezve, hogy nem csak PTSD, trauma miatti rendellenesség, hanem még egy betű hozzá azt jelezve, hogy hosszan tartó traumatikus időszak (=teljes gyerekkorom...) miatti PTSD okozta depresszió, jártam pár évig pszichoterápiára is, azóta mondhatni jól vagyok, de persze tudom, hogy a depresszió nem gyógyítható, ráadásul épp rombadől egy újabb sokéves párkapcsolatom, értelemszerűen ez sem épp jól érint, szóval tán ez az összefüggés, hogy pont most bukkant föl bennem ez az öltözés frusztráció téma, amikor épp elhagy az emberem, ő már talált is másik lakást, és nekem is lakást kell találnom, mert egyedül nem tudom fizetni a közös lakásunk bérleti díját, ez meg értelemszerűen a fő frusztrációm, az öltözködésfrusztrációm csak a második! :)