Imádom az állataimat, nem tudok állatok nélkül élni, de rettegek elveszíteni őket. Mit tegyek, Hogy fogadjam el a halandóságukat?

Nélkülük nem látom a kiutat, a fényt, nélkülük semminek sincs értelme.

De annyira félek, hogy majd eljön az idő, amikor el kell engedjem őket és nem lesznek többet velem.

Nem tudom elképzelni, hogy a mindennapi többszöri séta a kutyámmal, ahogy rám néz, eltűnik az életemből.

Nem tudom elképzelni, hogy az állandóan beszélő, purrogó, mekegő cicám, aki állandóan a nyomomban van és hozza a játékait, már nem fog körülöttem rosszalkodni.

Nem tudom elképzelni, hogy a lopkodó rosszcsont, minden lében kiskanál kismacskámra ne kelljen minden percben odafigyelni.

Nem tudom elképzelni, hogy ne halljam minden zörgésre és uborkaillatra a cuncimókus bogyószemű tündéri tengerimalacoknak a fütyülését.

Azt szokták nekem mondani, hogy majd lesz másik, persze nem lesz ugyanolyan, de a következőt is imádni fogom azért, amilyen, akkor is, ha teljesen másmilyen lesz.

De ez valahogy nem nyugtat meg. A kutyám öreg, a purrogó cicám beteges, kényes, a kiscica ön- és közveszélyes, hiába van lakásban, a malackák alapból nem élnek sokat.

Szóval neki vagyok búsulva az egésznek, amennyire akartam őket, azóta pont annyira rettegek attól a naptól, amikor véget ér.

Nem tudom elfogadni az elmúlást, a véget, hogy nem tarthat semmi sem örökké.

A saját halálomtól is félek, hogy eltűnök a semmibe és ennyi volt.

Nem tudom, mit tegyek, hogy fogadhatnám el a természet rendjét?