Magány érzése mennyire megszokott, normális? Fog ez javulni? Tapasztalatokat, gondolatokat várok!

22/F

Egy pár hónapja költöztem el a szüleimtől, bár már ott is kezdtem ezt érezni, talán ez a költözés csak felerősítette a szitut.

Most egy haverommal lakom, külön szobánk van, minden rendben, szuper munkám, rengeteg barátom van, sokat járok társaságba, sportolom. Viszont lány már 2 éve nem volt az életemben és jelenleg ezt érzem problémának, persze lehet, hogy nincs igazam.

Amikor lefekszem aludni, vagy csak este egyedül vagyok itthon elkap egy rettenetesen szörnyű, kínzó magány. Vágyom a szeretetre, rettenetesen egyedül érzem magam sajnos és megbízni is rettenetesen nehezen bízom meg másban, sokat csalódtam sajnos.

Ezt pedig nincs is kinek elmondanom. Ezért írom ide, kicsit jól esik, hogy őszinte legyek.:)

A szüleim szeretnek, nap mint nap beszélünk, de nekik is megvan a saját problémájuk, valójában úgy érzem, én vagyok a támasz mostmár nekik. Amit nem is bánok, nagyon szívesen segítek, elvégre ők is ezt tették, nem 10 percig… :)

Várom a gondolatokat, nem tudom, hogy mit kellene tennem, lehet hogy nem is egy kapcsolat lenne a megoldás?