Öngyilkosság előtti utolsó lépcsőfok. Valakinek van alternatívája?

Nem akarom játszani a nagy hőst, egyszerűen már nincs jobb ötletem erre a problémára, mint kiírni a kérdésemet, hátha valaki olyat mond, amivel megmenthet. Leplezetlenül kimondom, hogy már nem érzek bármiféle visszatartó erőt az öngyilkosságtól. Korábban volt egy kérdésem ebben a témában, utána sikerült jobb állapotba kerülnöm, de ez megszűnt, egyszerűen értelmetlennek érzem az életemet. Korábbi kérdésem: https://www.gyakorikerdesek.hu/egyeb-kerdesek__onismereti-ke..

Anyám világéletemben bántalmazott, útólag nyilván máshogy emlékszik a dolgokra, semmit nem hajlandó elismerni, mintha egész életem egy hazugság lenne. Ma megpróbáltam megbocsátani neki, végre rászántam magamat, hogy elássam a csatabárdot kettőnk között. Rengeteget veszekedtünk, anyám egy őrült fanatista, aki engem használt fel a spirituális szeánszaihoz, nem látja a valóságot, szerinte arról, hogy nem ért el az életben semmit, mindig kártevő testkilépők meg rosszakarók tehettek. Most mi tartjuk el őt, világéletemben az eszköze voltam, aki ha kellett, ott volt, egyébként tucatszor ki akarta tenni a szűrömet, mert nem tetszettem neki valami megérzése miatt. Egyszer amiatt, mert rosszat álmodott, ami álmában engem démonok oldalán látott, ekkor voltam ha jól emlékszem 13-14. Arra ébredtem hogy pakolja ki a ruháimat, és felkelt, hogy menjek, nem kellek ide összeesküvőnek. A bátyám ha nincs ott biztosan kirakott volna az utcára. Azt állítja, soha nem bántott, a pofonoka az ő kezétől, de mások által érkeztek. Mindig igyekeztem elfojtani az ő iránta érzett gyűlöletemet és jó emberré válni, elfojtottam magamat, egy szerény és visszafogott srác vagyok. Egyszerűen mindenemet elnyelte ez a belső küzdelem. Igyekeztem jó emberré válni, tiszteletteljes udvarias sráccá válni. Ennek az lett az eredménye, hogy csak egy aranyos pancser vagyok mindenki szemében. Én a belső pokol ellenére mindig jó ember akartam maradni, bármilyen gondolataim is voltak. Nem akartam másokat bántani az ő iránta érzett gyűlöletem miatt, pedig kismilliószor elhatároztam hogy most már nem fogom vissza magamat, de a lelkiismeretem mindig megtalált. Erre azt kapom a világtól, hogy túl jó vagyok, nem kellek egy lánynak se, mert nem vagyok elég rossz, csak egy aranyos barát lehetek, amiért mindig is küzdöttem, ma mutatta meg a világ nekem, hogy semmit sem ért. Elnyomtam magamat, idebent már csak gyűlölet és vágyak vannak, hogy legalább valaki szeressen úgy ahogy még azelőtt sohasem. A testvéreimet szeretem, ők is engem, de ez engem már nem tart életben. Esküszöm holnap kokainért fogok érdeklődni egy ismerősömnél, már teszek rá. Arra is, ha itt ez senkit sem érdekel de már nem tartom mindezt magamban. Minden amiért harcoltam kiderült, hogy értéktelen, ahogy értéktelen voltam mindig is. Csak egy eldobható eszköz. 22 éves srác vagyok. Szerintem bedrogozom magamat, ameddig csak lehet, talán pár napig húzom, ha kibírom majd odáig aztán levetem magamat a fenébe a tizedikről vagy egy hídról bánom is én. Nem tudok igazán örülni, ha valami mosolyt csal az arcomra, az sohasem tart sokáig. Mindig eszembe jut ennek a múlandósága. Egyszerűen nem jut el semmi sem a szívemig. Voltak jó pillanatok az életemben ezt nem tagadom, a testvéreimmel sokszor nagyon jól éreztem magamat de egyszerűen ezt már nem bírom. Igyekeztem jó lenni, segíteni másoknak. Olykor-olykor én magam is kaptam égi segítséget, amivel életben maradhattam, de ezt már nem áldásként látom magam előtt. Bármilyen voltam sehogy se voltam jó, se az igazi énem, sem pedig akkor nem kellettem senkinek, amikor meg akartam felelni, és megmásítottam magamat, hogy valaki végre elfogadjon valahogyan. MI A RÁKÉRT SZÜLETTEM MEG?! Mindig is gyenge voltam, de küzdöttem ha tudtam, ha hagytak, hogy erős legyek, edzettem. Rám se néz senki. A lány aki tetszik, vele nagyon hasonlóak vagyunk, munkatársak vagyunk, összebarátkoztunk, tudja hogy bele vagyok zúgva, megvagyunk jól eldumálunk. Persze lepattintott, van pasija, közben egy kollégámnak küldözgeti a képeit, hogy az felszedje őt. Nem vagyok csúnya, de nem kellek senkinek se, pedig kitaposnám a belét annak aki bántani meri a szeretteimet, nem vagyok langyi, hogy eloldalogjak amikor meg kell védeni valakit. Eddig még nem kellett verekednem, de akartam,csak egyik barátomat sem érdekli az ilyesmi még fiús unaloműzésből sem. Felejtettem sok mindent, felejteni akartam. De a legrosszabbakat nem tudtam elfelejteni. Nem akarok holnap felkelni. Itt bőgök a monitor előtt mint egy csecsemő. Szívesen segítek másoknak, ha látom hogy valaki bajban van (ez kezd mostanában eltűnni belőlem, ahogy legbelül haldoklom) nem visz rá a lélek hogy ne segítsek. Haldoklom, csak a fájdalmat érzem a szívemben. Valakinek ötlete, netán egy utolsó szó??? Talán hogy honna szerezzem a drogot, legalább jól akarom élrezni magamat még egyszer ebben a redvás életben.