Mien hátrányokkal jár az, ha kamasz koromban nem lázadtam szinte egyáltalán?

Kamaszkori lázadásom szinte teljesen kimaradt, mivel nem szeretek konfrontálódni, így nem is nagyon szóltam vissza a szüleimnek, akkor is inkább csak hallgattam, ha valami nagyon-nagyon zavart. Lehet van/volt bennem egyfajta tanult tehetetlenség is. Csak egy pár olyan eset van, amit fel tudok idézni, és valamelyest kapcsolódik is, de elgondolkodtam, hogy ezen kívül még valószínűleg rengeteg más eset is volt.

- Egyszer elvitt turkálóba, a testvéreimmel együtt. Éppen új szállítmány volt és találtam egy cipőt, ami megtetszett. Valahogy a kommunikációnkból úgy szűrtem le, hogy ő majd megveszi nekem, végül aztán kiderült, hogy a saját pénzemből gondolta ő el, hogy megveszem majd - amit amúgy másra szántam volna. Ekkor azt mondtam, hogy azért annyira mégsem tetszik, de ő végül mégis rámtukmálta, bár sokat nem kellett erőltesse. (szerintem itt már bennem lehetett az a tanult tehetetlenség, hogy "anyának nem mondunk ellen")

- Volt, hogy megkérdezte, hogy megyek-e vele ide-oda, és ha azt mondtam, hogy nem, akkor meg rámszólt, hogy akkor igen is öltözzek, és húzzam a cipőm. Konkrét esetre akkor emlékszem, amikor nem volt kedvem nagyszüleimhez lemenni, akkor rámszólt. Ott realizáltam, hogy az én véleményem/akaratom nem sokat számít.

- A két lánytestérem folyamatosan kihasználtak, aztán későbbiekben ők is realizálták. Viszont volt egy eset, amikor a húgom kért meg, hogy tegyek meg neki valamit, viszont gondoltam, akkor "lázadok" ellene és mondtam egy hülye kifogást, hogy jól elhelyezkedtem/lusta vagyok. Anyum pont ekkor lépett be a szobába és egyből a húgom oldalára állt, hogy a konyhába kimenni azért nem nagy fáradtság. Így bennem egyből összetört bármiféle "kitörés" lehetősége.

- A húgom alapjáraton szeretett kiskorában irányítani, és megmondani, hogy mit csináljak, én meg persze hallgattam rá mert nem akartam veszekedni. Na most, anyumnak hiába mondtam el az én álláspontom, ő ledegradálta arra, hogy a húgom csak szeret gondoskodni rólam, az én megélésembe nem gondolt bele.

- Legutolsó eset, amikor már elég idős is voltam, hogy realizáljam, hogy a tanácsai nem mindig megfelelőek, az akkor volt, amikor az egyetemi bentlakásba beköltöztem. Azt mondta, hogy ott majd a szobában a közösségben majd azért el kell hallgatni/tűrni dolgokat - ez nyilván egy alapból, ami a szívén az a száján embernek egy jó tanács lenne, azonban ez nekem már az otthoni környezetben is alapbeállítás volt. Szóval ezen így magamban el is mosolyodtam, de utólag belegondolva fáj, hogy mennyire nem ismer.

Még, nem is olyan rég történt két dolog, aminél az egyikben talán arattam egy kisebb "győzelmet", a másiknál meg megint csak az én valóságomat "törölte el" magában.

Egyik eset, hogy a testvéreimmel ellentétben nem volt meg kifejezetten az én asztalom, ahol tanultam, vagy a nővérem gyakorolt hangszeren abban a szoában, vagy a számítógépre volt sükségük, így ilyenkor mindig költöznöm kellett. Anyum még akkor tájt valami hasonló nézőponton volt, viszont pár hete, amikor ez valamiért felhozódott, akkor már úgy látta, hogy nem is igaz, hogy annyit kellett költözködjek a dolgaimmal.

Másik eset viszont, ami "siker", hogy régebben mindig mikor előhozódott, hogy milyen szakmát tanultam, akkor valamiért az a mondat is megjelent, hogy én választottam, amiben sosem voltam teljesen biztos. Na most, legutolsó ilyen alkalommal, anyum kétszer is mondta, hogy "Te választottad", azonban én semmit nem mondtam, nem is reagáltam különösebben, így lehet megérezte a kétségemet ezzel kapcsolatban, pedig korábban mindig igazat adtam.

Őszintén a végére nem is tudom, hogy az alap kérdéshez, menynire csatlakozik, vagy passzol-e a témakörbe?

Jelenleg úgy vagyok vele, hogy inkább senkivel se kötném össze az életem, mert csak akkor tudnék a "magam ura" lenni. Ugyanakkor ezen kívül szeretnék konkrét válaszokat tudni, hogy mikben nyilvánulhat meg az életem folyamán a kamaszkori lázadás hiánya? Sajnos interneten nem nagyon találtam konkrétumokat, nagyjából csak annyit, hogy ez nem jó.