Milyen személyiségzavara lehet az ebben az írásban szereplő lánynak?

Tabuk három

Csak egy igazság: Szeretet nélkül nincs közösség, csak rendszertelen káosz. Szeretet nélkül nincs egyén, csak egy nagy massza, amit rendszernek mer hívni a buta ember, és elvárja, hogy alkalmazkodj hozzá. Szeretet nélkül megszűnsz egyénnek lenni. De a hamis szeretetért nem éri meg az alkalmazkodás.

Egy

A lábam mozgott a pad alatt, a kezemmel ütögettem a combomat, és alig vártam, hogy vége legyen az órának, és ki lehessen menni az udvarra. Na nem azért, amiért a többi gyerek: ők rohangásztak, játszottak, én meg elvonultam és olvastam.

De még tartott az angol, és nyugton kellett maradni. Eddig észrevétlenül maradtam, de aztán hozzám szólt a tanár.

– Miért rázod a lábadat? Ideges vagy?

Eh. Hülye, idióta lábrázás.

– Csak... Jó csinálni.

– Ne rázd sehol se, mert idegesnek fognak hinni.

Lehajtottam a fejem, és csendben maradtam, de a lábrázás nem maradt abba.

– Hallottad, mit mondtam? – kérdezte a nő kissé fenyegetőbben. Nem tudtam, hogy csak én láttam gyerekként riasztónak valamiért... Vagy tényleg az is volt. Egy zsémbes, hatalmas hústorony, fakeretes szemüveggel.

– Igen – vetettem oda lehajtott fejjel.

– Akkor miért rázod még mindig a lábad?

És miért nem nézel a szemembe, ha hozzád beszélek?

– Azért rázom, mert... Mert jó. És... Nem szeretek az emberek szemébe nézni.

Kancsal vagyok, gondoltam. Ha a szemükbe nézek, akkor látják, hogy az enyém összeugrik. És az arcom, hát... Az ronda.

– Nincs olyan, hogy valamit szeretünk vagy nem. Valamit egyszerűen meg kell tennünk. Ha erre nem vagy képes, akkor tiszteletlen vagy. Hány éves vagy, tizenkettő? Akkor ezt nem nekem kéne elmondanom.

Fogja be, érzem magán a lenézést, állapítottam meg magamban.

A nő lemondóan sóhajtott, aztán így szólt:

– De mivel most angolóra van, tartsunk is angolt. Szóval akkor kérdezek tőled. Ide is illik, hogy mondjuk azt, hogyha valaki udvariatlan?

Már csak dacból is... Mert tudom, hogy maga hülyének néz...

– My teacher is evil and she... does not love me.

A csengő mentett meg, de még láttam, ahogy elképedve nézett rám. Azt már nem hallottam, mit kiabált utánam. Mindegy is. Úgysem hoztam ellenőrzőt.

Kettő

Az apád gegszter. – röhögött. – Az anyád meg k*rva. Láttuk őket. Tök durván néznek ki. Főleg az apád.

Hirtelen előreléptem egyet.

– Apám nem gengszter! K*rvára nem vagyunk egy maffia filmben! Azok a filmek, amiket néztek, nem magyar filmek, különben tudhatnátok, hogy Magyarországon nincs is rendes maffia! És ha az is lenne, kit érdekelne? Ő jó ember...

– Te miről beszélsz itt össze vissza? Látom, magára vette valaki! Anyádra nem is reagálsz? Azt mondtam, hogy k*rva.

Igen. Igen, az.

– Igen, az. – mondtam ki hangosan is, semleges hanghordozással.

Erre a tömeg egy emberként hűlt el, aztán röhögött fel körülöttem.

– Hallottátok?! Lek*rvázta a saját anyját!

A nevetés nem akart szűnni, hanem lassan alakot öltve, egyetlen hatalmas, hangosan fenyegető masszává állt össze, és bekúszott a ruhám, a bőröm, a csontjaim alá.

Most meg miért nevetnek?

Nem értem, miért nevetnek.

Hisz ez így van.

Meg akartam kérdezni, miért nevetnek, de tudtam, hogy csak tovább tartana a nevetés.

Amikor nagy nehezen elmentem mellettük, azt hiszem, nekem ütközött valaki, szerintem szándékosan, de az is lehet, én voltam olyan béna, hogy egy másodpercre elvesztettem az egyensúlyérzékemet. A könyvem kiesett a kezemből. Nem blokkoltam le, gyorsan felkaptam, és a hónom alá csapva elmentem. Nem futva, mint aki fél, de nem is lassan, mint aki megadja magát. Közepesen gyors, határozott tempóval sétáltam, végig hátat fordítva a tömegnek, és egy pillanatra sem álltam meg. Senkire sem néztem vissza, de a tekintetüket magamon éreztem.

Szokásomhoz híven elvonultam egy távoli sarokba az udvaron, és amint elhelyezkedtem, kinyitottam a könyvet ott, ahol tartottam.

Azon csodálkoztam, hatalmas értetlenséggel, miért nem vették el a könyvemet? Hiszen én szeretek olvasni, az osztálytársaim meg nem szeretnek engem.

De ez csak egy kósza gondolatként futott át az agyamon. A következő pillanatban már a könyvem világában találtam magam.

Nem tudtam, mennyi ideje olvashattam már, amikor egy hang szakított ki a történetből.

– Hé, te! Mit olvasol?

Amikor felnéztem, azt a srácot láttam meg, aki egyike volt a mindennapjaim fő megkeserítőjének.

Miért érdekli, mit olvasok, miközben szívat?

– Könyvet. Rád is rádférne. – vetettem oda bunkón, aztán arrébbmentem, hogy minél messzebb lehessek tőle meg a többiektől, de még hallottam, ahogy összesúg egy barátjával:

– Ennek meg mi baja? Normálisan kérdeztem tőle.

– Sokáig szívattad. De bolond ő is, meg az egész családja.

Bolond... Bolond.... A jó édes anyátok a...

Nem. Nem szabad.

Ah. Hogy mit olvastam? Amúgy sem lenne idevaló. Nem tizenkét évesek könyve a Da Vinci kód. Anyámtól szereztem, ő félredobta azzal, hogy unalmas és nem érti. Én se nagyon értettem, de nekem tetszett.

Van bármi, ami szép, a könyveken kívül?

Három

Nem szabadultam az angoltanáromtól sem. Amikor a padon ültem a könyvemmel, ő odajött hozzám, leült mellém, és elkezdett hozzám beszélni. Már nem emlékszem, hogy jutottunk el idáig, de arra igen, hogy megkérdezte:

– Te mit gondolsz az iskoláról?

Eh. Most ezt direkt kérdezi?

Tudnia kellene, hogyha engem kérdez, nem fog szép választ kapni. Őszintét viszont igen.

– Azt, hogy... ez csak egy sima, mezei általános iskola, nem múlik ezen semmi...

Erre a nő elképedt.

– Te azt mondtad, hogy mezei általános? Tévedésben vagy. Szerintem igenis sokat kaptál ettől az iskolától. Ez egy jó közösség...

Felhorkantam.

–... amit te bomlasztasz szét!

Eh.

– Maga az alacsony tanári fizetése miatt ilyen, vagy tényleg nem szereti a gyerekeket?

– Be fogom hívatni a szüleidet...

Fanyar félmosoly volt a válaszom.

– Csak tessék. – mondtam, ahogy felálltam és elsétáltam.

A nyomomban jött velem a tavaszi szél.

Vajon kinyíltak már a virágok a szomszéd néni kertjében?

Megnézem, ha hazaértem.

2021.