Hogy mondjam el a szüleimnek hogy mentálisan nem vagyok jól? De úgy, hogy ne ítéljenek el, ne legyen semmi gúnyos megjegyzésük?

Ja, hát nem irigylek senkit a mostani oktatási rendszerben. PEdig csak 30 éves vagyok, de nekünk még volt gyerekkorunk.

Racionálisan, "felnőttesen" foglald össze a problémáidat, ne túl nagy szavakkal. Utóbbira reagálnak sokszor nagyon rosszul a "felnőttek", mert teátrálisnak gondolják, és akkor jön a sablon "tiniprobléma, majd kinövöd" dolog.

Asszertív kommunikáció. Mondd el, hogy "Ne haragudjatok, ez meg ez a probléma, és nagy szükségem lenne a segítségetekre, mert nem tudom egyedül megoldnani. Napról napra egyre rosszabb nem fogok tudni előbb-utóbb már normálisan tanulni, és lejtmenetbe kerülhet az életem. Kérlek, vegyetek komolyan."

Vagy valami ilyesmi. Az összeszedett, érvelősebb hangvételtől sokan meghökkennek, és hirtelen rájönnek, hogy nem önmaguk kis mása van ott, egy kis nyomi tini, hanem egy emberi lény, saját világgal, saját gondolatokkal, saját érzelemmel, saját egyéniséggel.

A munka szerintem sokkal jobb.

Miért? Mert nem az van, hogy benn vagyok reggel héttől délután háromig és UTÁNA még minimum 2-3 órát tanulni kell, hanem fél kilenckor kezdek és ötkor lelépek.

Amikor gyárban voltam reggeles, hatra mentem, viszont fél háromra fixen otthon voltam, és utána szabad, nem az, hogy még majd 2-3 órát a könyvek felett kell görnyednem.

12-ben pedig sokszor ötre értem haza - reggel nyolctól és utána álltam neki tanulni.