Ilyenkor mi a teendő?

A fiamat (22 éves) több mint két éve bipoláris zavarral kezelik. Annak ellenére, hogy a mentális gondjai miatt egész gimi alatt pszichológushoz járt, utána pedig addig fajult, hogy öngyilkosságot kísérelt meg és szakorvos kezelése alá került, mindig egy kedves modorú, aranyos fiú volt, akit nagyon kedvelt a környezete, és tanulmányi téren is mindig az élmezőnyben volt.

Most viszont azt látom, hogy kezd teljesen megborulni, izolálódik még tőlünk is, romlik a teljesítménye az egyetemen. Nyilván a férjemmel eszünkben sincs ezért bántani őt, ismerjük, pontosan tudjuk, hogy mindig a tőle telhető legjobbat hozza, és ha a tőle telhető legjobb most ez, akkor ez és pont. Az ijeszt meg inkább, hogy nem látom ennek a végét, nem látom, hogy megállna vagy visszafordulna a romlás, kicsit olyan előérzetem van, hogy az eddigi legnagyobb összeomlás előszobájában vagyunk. Különösen félek, mert volt már öngyilkossági kísérlete, és a teljesítményromlás és az izolálódás könnyen hozzásegíthet, ha vannak ilyen gondolatai. Sajnos nem tudok belőle kiszedni semmit, amikor kérdezem, hogy mi a baj, mindig azt mondja, hogy kézben tartja a dolgot, de ezt mondta két nappal azelőtt is, hogy megtaláltuk őt a gyógyszeresdobozzal... Mindig "kézben tartja a dolgot". És általában tényleg, de most... Most azt látom, hogy nagyon nem. Nagyon félek, mert a fiam volt mindig a kősziklám, mert azt láttam, hogy a nehézségek ellenére is egy csodálatos, intelligens ember, aki csupa szeretet. És most ez a kép válik egyre bizonytalanabbá, mert látom, hogy az élete szinte minden területén romlás van. És nehogy félreértsetek, nem hibáztatom őt. Csak féltem őt, és féltem magamat is. Másodszor nem tudnék átmenni azon, amin egyszer már átmentünk...

Aggódom a fizikai egészsége miatt, egyre-egyre többet dohányzik (2 és fél doboz az átlagos napi adag, ami rossz napokon felmegy 4 dobozig is, ez pedig brutális), a gyógyszerarzenálja is csak bővül, a reggeli köhögése meg már aggasztó, fél óráig csak fulladozik.

Teljesen tanácstalan vagyok.