Miért menekültetek az anorexiába? 🦋

Kilátástalan volt a helyzetem, szó szerint ez volt az egyetlen amit még irányíthattam. Másoktól függöttem, akik pszihésen és fizikailag is bántalmaztak, csak a testem kellett nekik. Úgy éreztem a testem miatt történnek velem ezek, illetve identitás válsággal is kűzdöttem, úgy éreztem ez nem az én testem. Hát sanyargattam magam, büntettem, így akartam meghalni.

Ha azt mondták túl sovány vagyok, azt éreztem "ez az, nem sokára vége lesz".

Amikor kikerültem ebből a környezetből, akkor javult a helyzet, illetve más dolgokban "éltem ki magam".

Én egészen pontosan nem jöttem rá. De igazából nem is kerestem igazán az okát.

Hanytatas, hashajtozas nalam inkabb a recovery miatt kezdodott el. Azota napi 3-5 hashajtot szedek, hanytatom is magam ha ugy van.

Voltam korhazban, honapokig fekudtem bent, edesanyam hivta ki a mentoket, ha rajtam múlik en ma már nem vagyok.

Ujabban kezdem jol erezni magam, tul tenni magamat azon,hogy egy evvel ezelőtt nem egeszen igy néztem ki stb.

De baromi nehez.

Meg az elozo vagyok.

Szoval annyit tennék még hozzá,hogy nalam leginkabb buntetes volt (azt hiszem). Tényleg ez a nem erdemlem meg,nem szabad dolog volt. Valahogy ez fixalodott nalam.

Én még most is benne vagyok.

Büntetem magam, mert dühös vagyok magamra. Azt érzem, hogy semmit sem érdemlek meg. Az a legelszomorítóbb az egészben, hogy szüleim, legjobb barátnőm, ofőm, senki nem vette észre hogy fogytam tíz kilót, vagy hogy nem ettem.

Már jön minél több tünet az életembe.

Én gimisként voltam az.

Általános elején volt némi túlsúlyom és ez zavart, csak akkor valahogy nem tudtam tenni ellene. Aztán alapból nem voltam arcra se olyan szép, a testem volt az egyetlen, amin tudtam változtatni. És szép akartam lenni. Aztán ahogy mentek le a kilók, egyre jobban tetszett. Volt, hogy én is elsírtam magam a tükör előtt, annyira csontos voltam, de nem bírtam abbahagyni.

És sokat bántottak előtte, állandóan vertek az iskolában, de senki se foglalkozott velem, hiána szóltam. Mikor kórházba kerültem az anorexiával, hogy egyáltalán túléljem, akkor foglalkoztak velem, végre rám figyeltek és segítettek, nem bántottak. És ez akkor nagyon jól esett. Nem az érdekelt, hogy miért, csak hogy végre valaki rám is figyeljen. És igazából ez volt az, amiért nagyon éheztettem magam, akkor is, mikor már amúgy én se akartam volna többet fogyni.

Én egyszerűen csak nem ettem közösségben, így nem látták, hogy kidobom.

28/N