Mit tegyek, ha úgy érzem, nagyon rossz irányt vett az életem?

Az utóbbi időben azt érzem, hogy nagyon rossz irányt vett az életem. Elvégeztem az egyetemet, ott sok barátom volt, de mióta végeztünk, mindenki elköltözött és senki nem keres vagy válaszol, így elég magányos vagyok. Lett egy saját életük, amiben nekem már nincs hely. A családom nekem a szüleimből áll, és mostanság azért sokszor eszembe jut, hogy soha nem volt egy program, egy karácsonyi vagy születésnapi ajándék, nyaralás, ellenben volt verés és érzelmi bántalmazás, zsarolás. Akkor ez természetesnek tűnt, és most, felnőtt fejjel jövök rá, mennyire nem volt az. Azt hittem, ha elkezdek dolgozni, önállósodom, jobbra fordul majd az életem, és sokat is küzdöttem egy jobb jövőért, de nem is tévedhettem volna nagyobbat. Állást ugyan találtam, viszont nagyon gondolkozom a felmondáson. A munkatársak szinte semmit nem segítenek, még akkor sem, ha erre utasítást kapnak a vezetőtől, nem tanítanak be, barátságtalanok, az első hetekben szinte nem is köszöntek vissza. Nyilván én sem vagyok tökéletes, de nem hiszem, hogy bárki jól viselné, ha semmilyen támogatást nem kapna szakmailag pályakezdőként és úgy kezelnék, mint egy leprást. A kollégáim az alapján ítélik meg az embert, milyen kapcsolatai, rokonai vannak, mennyi pénze van, mennyire vékony, jár-e bulizni, nyaralni, fesztiválozni, és ez alapján meg is értem, ha nem kedvelnek, mert én nem ilyen vagyok, illetve más az értékrendem is. Itt viszont mindenki lefelé tapos, felfelé nyal, az vettem észre. Felmerült bennem, hogy velem van a probléma, viszont utólag megtudtam, hogy innen mindenki elmenekült, sokan egy hétig sem bírták. Mindezért a fizetésem arra elég, hogy hónapról hónapra megéljek az albérletben, de félretenni, hogy később lehessen valamim, csak nagyon kis mértékben tudok, ami semmire sem elég, és mindezért úgy érzem, a lelkem is el kell adnom. Azt látom, talán az irodai munka nem nekem való, mert a tényleges munkavégzéssel nincs bajom és szívesen dolgozom, de ugyanilyen fontos, hogy helyezkedj és a megfelelő emberekkel legyél jóban, ami nekem nagyon visszataszító és én ezzel korábban nem voltam tisztában, ill. nem is vagyok ilyen. Más ismerősök rokoni kapcsolatok nélkül ugyanilyen beteges munkakörnyezetben tudtak elhelyezkedni, sokaknak a mentális egészsége is ráment nagyon hamar, és nekik mindezt minimálbérért, így pedig nem igazán merek felmondani, ha máshol is ugyanilyen rossz, csak kevesebbért, mert akkor az albérletet is fel kéne adnom, vagy nem eszek hónap végén. Frusztrál a jövőm, ill. az egész politikai, gazdasági helyzet a világban és az országban, a bizonytalanság. Rengeteg emberi élet megy most tönkre. Párkapcsolatom sincs, az utóbbi években abban sem volt szerencsém, illetve a boldogtalanság miatt eléggé el is engedtem magam. Lassan viszont az marad az egyetlen örömöm, hogy este beteszek egy sorozatot vagy olvasok valamit és eszek mellé valami finomságot, persze tudom, hogy ez sem megoldás. Nem a nehézségekkel van nekem a bajom, hanem azzal, hogy semmi örömöm nem maradt szinte, és mindenki egy rongynak néz. Persze tudom, hogy örülhetnék annak, hogy itt még béke van, van fedél a fejem fölött, ill. van mit ennem, de valljuk be, az ember azért többre vágyna. Páran azt mondták nekem, hogy túlságosan látszik rajtam, hogy naiv vagyok és jószívű, ezért állnak belém annyian és ezért használnak ki és bánnak velem rosszul, és igyekszek is ezen változtatni, de azért nehéz az embernek száznyolcvan fokos fordulatot vennie. Korábban szerettem közösségben lenni, de az utóbbi 1-2 évben annyi csalódás ért, hogy egyre inkább azt érzem, befelé fordulok, mert mindenki csak bánt, és ez egy ördögi kör, mert egyre negatívabb leszek, az ilyen negatív embereket pedig tényleg senki sem szereti. Nem akarok olyan ember sem lenni, aki mindért másokat okol és teljesen megkeseredett, de úgy érzem, tényleg elég szerencsétlenül alakul minden. Más is van, volt hasonló helyzetben? Mindig ilyen nehéz elkezdeni? Van ebből a kiút? Nem szeretném ilyen boldogtalanul leélni az egész életem... Azon gondolkozom, lehet el kéne költözni és "újrakezdeni", vagy segítséget kérni, hogy legalább kibeszélhessem ezt magamból. Bocsi hogy ilyen hosszú lett. 25, N