Készen állok a halálra 24 évesen. A szülinapom előtt akarom megtenni, megtegyem?

Elpazaroltam nagyon sok évet a semmivel. Mindent abbahagytam, feladtam, elbuktam. 1000 indokot tudnék mondani arra, hogy miért kéne nekem már meghalnom. Igazából semmi sem boldogít már. Nagy gödörben vagyok és ebből már nem tudok kimászni sajnos. Amikor már minden remény elhagyott, alholollal és cigarettával kezdtem gyógyítani magam. Mára már teljesen lerombolták ezek a szerek a fizikai egészségem is. Teljesen mindegy, hogy mivel próbálkozok. Az emberek szemében és a sajátomban is egy örök lúzer maradok. Kár sanyargatni magam még évekig, ha magam is véget vethetek ennek a mókuskeréknek még idejében.

Utálom, ahogy kinézek. Nem bírom elviselni a látványomat a tükörben. Hosszú évek mentek el a fogyókúrára és edzésre. Aminek köszönhetően csak még több elutasítást kaptam mindenkitől, mert úgy sem voltam elég jó máshoz viszonyítva. Akárhol próbáltam melózni, én a fekete bárány voltam, aki kilógott a többiek közül. De az iskolában is az voltam. Nem bírtam elviselni, hogy én vagyok mindenki között a legcsúnyább és a legkövérebb. Igazából még most is az vagyok, egy senkiházi dagadt okádék. Ezért is hagytam abba tanulmányaimat félúton az egyetemen. Nekem nincs szükségem diplomára, úgyis mindenhová határozott egyéniségek kellenek, nem ilyen senkik, mint én. Ilyenek gyárba valók, vagy oda sem, én sehová sem, haljak éhen.

Már voltam pszichológushoz, háromhoz is. Az egész igazából csak pénzlehúzás, alig várták, hogy véget érjenek a beszélgetések, én pedig mindig a semmivel maradtam. Kezdtem belátni, hogy nagyobb a baj. Elmentem pszichiáterhez, akitől gyógyszert kaptam. Szedtem több hónapig, úgy éreztem ez a személyiségzavar vagy micsoda csak még rosszabb lett tőle. Mintha teljesen kifordultam volna magamból a gyógyszertől, szóval nekem nagyon nem vált be. Nem igazán értettem mit miért teszek, elfelejtettem dolgokat, nem emlékeztem, mit csináltam az azelőtti napokban. Azt mondták, mihamarabb álljak le a gyógyszerrel, de kapok mást. Én ezt már nem vállaltam, többet nem akartam gyógyszert. Felfogtam, hogy rajtam nem igazán segít már semmi.

A családom egy kalap szar igazából, őket már nem érdekelné, ha meghalnék akár ebben a percben. Mindig vádolnak mindennel, tudom, hogy senki sincs, akinek fontos vagyok. Mindenki átnéz rajtam, vagy egy gonosz semmirekellő embernek tart. Tudom a tekintetekből is, amikor az utcán megyek, hogy mindenki lenéz, megvet, undorodik tőlem. Én meg is értem őket, mert én is undorodok magamtól. Az ilyen embernek, mint én, nem szabadna élnie. Csak pazarlom más emberektől a jólétet, levegőt, helyet.

Egyszer azt mondta nekem egy ismerősöm, hogy ha a helyemben lenne, ő már rég megölte volna magát. Szerintem igaza volt. Tényleg azt kellett volna tennem. Soha nem volt elég bátorságom felkoncolni vagy fellógatni magam, de már kezdem belátni, hogy nincs más megoldás, még egy utolsó nagy fájdalmat el kell viselni a vég előtt. Sajnos nem fog csak úgy jönni éjszaka a fájdalommentes halál.

Megírhatnám az életemet, annál nagyobb tragikomédia nem kell. Szeretnek az emberek örülni mások nyomorának, megbotránkozni, vígadni, hogy annyira nekik még sem rossz a soruk, ha van egy ilyen is, mint én.