Miért érzem így?

A stresszes időszakokat egyre nehezebben élem meg, így a karantén alatt kialakult bipoláris depresszióm még rátesz egy lapáttal. Nem vagyok pszichiáter, de a tünetek egyre inkább azt igazolják, hogy sajnos jelen van. Reggel megvannak a boldog gondolatok, de estére, mint egy roncs. Főleg most, hogy az érettségi a sarkamban/sarkunkban. Kicsit kétségbe vagyok esve, arról nem beszélve, hogy totál azt érzem, hogy az ország hátba támadta azt a nemzedéket, amelyik a jövőt alkotni fogja.

Tanárokon sem érzem azt, hogy teljes mértékben a mi oldalunkat pártfogolnák. Tavaly, amikor kimaradt 1 hónap, minden tanár teleszívott tüdővel, teljes mellszélességgel kiállt az akkor érettségizők mellett. Egyébként én is, mert az az 1 hónap is soknak számít. Őszintén reméltem, hogy nem fogom ezt megélni, de azt viszont sosem gondoltam volna, hogy 7 hónapot elvesznek tőlem/tőlünk.

7 HÓNAPOT. Csak tanulni akartam, egyetemre menni. És ezt elég sokan elmondhatják maguktól. Ha valakinek az tanulásnak számít, hogy naponta megtartanak 2 online órát, akkor őszintén sajnálom. Most, hogy nem tudtak felkészíteni a tanárok, konkrétan le is mondhatok a céljaimról. Nem lehet igaz, hogy én vagyok az egyetlen, aki ezt rohadt elkeserítőnek tartja.

(Nekem ne jöjjön senki azzal, hogy így is fel lehet készülni az érettségire, mert az egyszerűen hazudik.)

Egyébként a bipoláris depresszióm az irigységben nyilvánul meg. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is irigy leszek, de már azon fennakadok, hogy barátaim szerencsésebbek nálam. Meglesz a jogsijuk, autót kapnak szülőktől. Egyre többször agyalok az öngyilkosságon. Eddig csak viccbe burkoltam, de nem hittem volna, hogy eljutok arra a szintre, ahol már meg is tervezem, hogy hogyan végzek magammal.

Akik csak bántani akarnak, kíméljenek legyenek szívesek, a jelenlegi labilis lelki állapotomra tekintettel, köszönöm szépen.

18/f