Valóban depressziós lennék vagy csak nem normális?

Sziasztok, szeretném elmondani hogy nem sajnáltatni szeretném magam, csak egyszerűen nem tudom kivel megosztani ezeket a gondolatokat,érzéseket így hát teszek itt egy próbát.

Nehezen tudok ezügyben megnyílni, szóval elnézést ha nem érthetően mondok el valamit. Nem is tudom hogy lehet ebbe belekezdeni...nem érzem jól magam pár éve, elsőnek csak kicsi dolgok voltak de egyre jobban erősödtek bennem és az elmúlt másfél évben már egyszerűen úgy érzem felemészt,céltalan az életem, mindenem megvan amire szükségem lehet, barátok, jó család, de mégsem érzem teljesnek magam....igazábol csak jelentéktelennek érzem magam, mindig így volt és ez csak erősödik és egyre jobban bebizonyosodik, nem tudok már előre tervezni egyszerűen nem látom magamat sehol se, nem tudom elhelyezni magam sehova, vannak rosszabb és jobb napok de ezt érzem már egy ideje átlagban, egyszerre érzem hogy mérges vagyok elkeseredett, kétségbeesett,gyenge és teljesen üres,egy hideg érzés,remegek belül. Próbálom elterelni erről a godolataim de egyszerűen nem sikerül, munka közbe is, sokszor csak azért vagyok csöndbe mert ha megszólalnék nem bírnám ki és elsirnám magam. vannak éjszakák amikor hajnalban arra ébredek fel hogy elfogott a sírás, teljesen összetörtnek érzem magam, álmok nagyrésze halálról szól, sokszor álmodtam hogy valami történik velem és senki nincs a temetésemen. Sokszor jár a fejemben az öngyilkosság, főleg mostanában, napközben az iskolában néha azt veszem észre hogy elbambultam és az öngyilkossággal kapcsolatos dolgokon gondolkodok már megint, vezetés közbe szintén. Beszéltem már erről baráttal, nem segített, inkább csak megvetést éreztem és érzek azóta is, család nem játszik hisz ha belegondolok nem is ismernek engem igazán és nem is akarnak. Nem tudom mi javíthat, már örülni se tudok semminek, mindig ugyan olyan érzéketlen hangulatba vagyok mindennel kapcsolatba. Egy dolog okozott örömöt, a kutyám, sokszor ő fogott vissza attól hogy tegyek valamit, szeretem nagyon, egyre jobb a kapcsolatunk de már sokszor ő se segít rajtam annyira erősen érzem a kéztetést, de sose bocsátanám meg magamnak ha őt cserbenhagynám, így hát ameddig lehet miatta ki akarok tartani. Elfogadom,depressziós vagyok ha arról van szó, ha más nincs szakemberhez fordulok, de félek tőle és attól hogy csak felesleges lenne az egész. Nem tudom hogy lehetek ekkora lelki roncs 20 évesen, hisz még nem láttam és nem tudok semmit az életről, de ha így érzek továbbra is nem tudom hogyan tovább...