Minden nárcisztikus embernek volt valamilyen trauma az életében?

Én is kettőt ismerek, sok testvérrel, szegénységgel, nehéz, elhanyagolt gyerekkorral.

Én úgy vélem, hogy a nárcizmusuk egyfajta túlkompenzálás a történtekre, önmaguk túlzott felértékelése és középpontba helyezése.

Mindenkinek nehéz gyerekkora volt, ahhoz képest, mint ő később szerette volna.

És manapság divat rásütni mindenkire, hogy nárcisztikus.

#8 "Mindenkinek nehéz gyerekkora volt"

Nekem pl. egyáltalán nem volt nehéz gyerekkorom.

Nekem anyukám nárcisztikus. Elmondani nem tudom nektek, mennyire nehéz elviselni. Bárki bánt (tanár, osztálytárs, munkatárs, főnök) van lehetőséged váltani. De szülőt nincs... Fáj a lelkem...

A kérdésre válaszolva neki (amennyire én észrevettem) az hozta elő, hogy még magát sem tiszteli, mindig és mindenkinek becsicskul. Rokonoknak, munkahelyen, mindenkinek... Na jött apám, aki életében egy széket nem tolt még be maga után, annyira elkényeztetett. És mivel anyám mindenkinek becsicskul, így nem mer neki ellentmondani. Ez a rengeteg feszültség viszont gyűlik. Valahol ki kell adni. És kin adná ki, ha nem azon a két emberen (én és tesóm), aki semmiről nem tehet és nem tud védekezni. Ekkora emberi nullaságot elképzelni nem tudok.

Anyám a szüleitől nem hozhatja, mert ők rendesek, és amúgy is van egy testvére, aki normális. Jajj ha tudnátok hányszor kívántam, hogy bár az ő gyerekeik lennénk.

Nekem a lelkem végletekig sérült, tehát kvázi nekem is van egy gyermekkori traumám. De elképzelni nem tudom, hogy a legrosszabb ellenségemmel úgy bánjak valaha, ahogy anyám velünk.