Bipoláris depressziós társaim, nálatok hogy néz ki egy mániás időszak?

Nagyon gyors beszéd, gondolatrohanás, egyik témáról a másikra ugrás átmenet nélkül, hedonizmus, túlmozgás, irreális tervek, fantáziavilágban való túlzott elmerülés (emellett a valóságban történtek elhanyagolása).

#1 Nem tudom létezik-e ennél szörnyűbb betegség, de remekül leírtad anyámat. Nagyon hiányzik, hogy sosem tudtam értelmesen beszélgetni a szüleimmel.

Úgy érzem, hogy bármire képes vagyok. Úgy jellemzem magam ilyenkor, mint egy szuperhős. Annyi energiám van, hogy azt nem lehet kifejezni. Nincs lehetetlen. Nincs szükségem se alvásra, se étkezésre. Rengeteget szórakozom, nevetek, nem szedek gyógyszert. Imádom ezt az állapotot.

Mostanában nagyon régen volt, de egyet értek a többiekkel. Olyankor hirtelen támad minimum 100 ötletem, ami valljuk be, képzőművészként igencsak előnyömre vált. A legjobb barátaimat így szereztem, a legtöbb lánnyal is akkor létesítettem kapcsolatot. Mikor permanensen vagyok ebben az állapotban, eufória fog el. Én személy szerint egyátalán nem hanyagolom el a valóságot, inkább megpróbálom kiélvezni azt. Szó szerint halhatatlannak érzem magam olyankor. Sokak azt hitték, drogozok valamit. A hirtelen gondolatok nálam hirtelen beszólásokkal, vicces monológokkal, optimista kijelentésekkel törtek felszínre. Sokszor mosolygok olyankor, és van, hogy az utcán leszólítok valakit beszélgetni. Mikor ilyen pillanatokban kapnak el engem, az emberek jobban kedvelnek, és ezt érzem is. Leginkább szerintem a kontraszt lehet az, ami felerősíti a mánia hatását,ugyanis a depresszió,mikor a "betegség" váltja ki, számomra igen rövid,de nagyon mély, fájó érzésként van jelen. Épp az ellenkezője jelentkezik a depresszív időszakokban. Olyankor befordult vagyok, értelmetlennek látok sokmindent, unmotivált vagyok.

A pasim az nala igy nez ki: irrealis tervek, irrealis megvalositas, nagykepuseg, nem lat semmilyen akadalyt (erkolcsi, emberi) es nem veszi eszre a valos akadalyokat sem (jogi, fizikai). Es nagyon faraszto.