Milyen volt az elso alkalom a pszichiaternel, hogy mertetek segitseget kerni, volt olyan, hogy minden rosszabb lett, mint elotte volt es megbantatok?

Én kizárólag magánrendelésen több pszichológusnál is voltam már, illetve egyszer pszichiáternél. A pszichiáterhez az egyik pszichológus küldött el az elején szakvéleményért, hogy van-e valamilyen diagnosztizálható problémám, ami esetleg meghaladja az ő hatáskörét.

Az motivált, hogy látok visszatérő problémákat az életemben, melyek kulcsa valószínűleg bennem van. Eleinte nem mondtam el senkinek, hogy terápiára járok, mert tényleg sok az előítélet, de ma már, hogy a terápia bizonyította a hasznosságát az életemben, fel merem vállalni és azt gondolom, hogy leginkább az a hülye, aki nem megy el. Nincs olyan élet, amin ne lehetne még egy kicsit javítani és az ember egyszerűen nem tud tisztán látni, ha önmagáról van szó. És a meglepő a dologban, hogy egyre több olyan emberrel találkozom, akinek ha megemlítem, hogy nekem mennyit segített a terápia, akkor felcsillanó szemmel közlik, hogy nekik is... Sajnos elsősorban azok hirdetik, hogy lélekbúvárhoz csak a hülyék és életképtelenek járnak, akik inkább mindig mást hibáztatnak, minthogy magukba nézzenek és a saját kezükbe vegyék az életüket. Talán a saját életükért való lelkiismeret-furdalást próbálják így csökkenteni.

Minden terapeutánál hasonlóképp zajlott az első alkalom: arról kérdezgettek, hogy miért kerestem őket fel, milyen nehézségeket látok az életemben, hogyan érzek ezzel-azzal kapcsolatban. Nincs benne semmi rémisztő, a terapeuták jóindulatúak és empatikusak, nem ítélkeznek, nem bírálnak semmiért. Néhányuknál vannak bizonyos szabályok, amiket az elején ismertetnek, hogy mennyivel előtte tudsz lemondani egy alkalmat, meg ha van valami problémád velük, azt mindenképp mondd el, ilyenek.

Viszont nem mindenki jó terapeuta számodra, én is ezért próbáltam többet is, míg végre megéreztem azt, hogy mindig kapok valami új szempontot, megmozgat érzelmileg a terápia stb.

Ha valamit meg lehetne nálam bánni, az az, hogy nehezen találtam meg a számomra megfelelő terapeutát, több mint egy év volt, amíg "vesztegettem az időmet" a nem annyira jókkal. (Akik egyébként jó terapeuták - másoknak!) De még ezt sem bánom, mert legalább most már tudom, hogy milyen terapeutára van szükségem és milyenre nincs. :) Tulajdonképpen voltak olyan szakaszai a folyamatnak, amikor bizonyos dolgok rosszabbra fordultak azáltal, hogy ráláttam a valóságra, pl. berágtam a szüleimre, ráláttam a családom hibás működésére meg egy csomó hülyeségre az életemben. De ha választanom kéne, hogy éljek hazugságban és ne értsem, hogy mi miért történik velem és esélyem se legyen megváltoztatni az életem, vagy lássak rá dolgokra és ezáltal kézbe tudjam venni végre a sorsomat, akkor azt hiszem egyértelmű, hogy megéri az az egy-két kellemetlen felismerés és nehéz időszak! Különösen, hogy ez alapfeltétele a változásnak, enélkül nincs eredmény. A lényeg, hogy tilos pont akkor abbahagyni, amikor esetleg kellemetlen. Szerintem egy jól és elég ideig végzett terápiát nem lehet megbánni. Csak hát az "elég idő" az van, hogy évek, évtizedek, hiszen mindig van hová fejlődni... ;)

Hála az égnek, nekem sikerült jó pszichiátert kifognom, a pszichológusaimra sem lehet panaszom.

Pszichológushoz nagyjából 4-5 éve járok, pszichiáterhez 3 éve. Egy öngyilkossági kísérlet után ismerkedtem meg vele, amikor már kijöhettem a bentfekvős osztályról.

Jó orvos, panaszom nem lehet rá. Még az elején javasolta a gyógyszeres kezelés lehetőségét amit én és a családom is enyhe fenntartással kezeltünk. Elmagyarázott mindent amit tudnom kell, milyen lehetőségeim vannak, milyen alternatívák stb. Kiemelte, hogy csak akkor ír fel gyógyszert egy betegnek ha feltétlen szükséges, és úgy látja hogy én pont az az ember vagyok (súlyos depresszió lett a végleges diagnózis).

Elfogadtam végül a terápiát, jó döntés volt így visszanézve. Azóta sikerült elérnem egy ideális, tünetmentes állapotot velük. Ha vannak néha tüneteim is, enyhék.

Ezen kívül rendszeresen adott időpontot, mondta hogy ha nagy gáz van akkor hívjam és soron kívül megbeszéljük mi a probléma. Sok dolgot felszínre hozott bennem a vele való beszélgetés, a terápia során sok régi sebet kellett feltépni, de ez már a terápia velejárója.

Amikor segítséget kértem (így sikerült eljutnom a pszichiátriai osztályra) akkor senki sem nézett hülyének, senki sem degradálta le a helyzetemet. Segítséget kértem, és rögtön kaptam is.

Még ma is hálás vagyok a pszichológusomnak és a dokimnak amiért ennyit segítettek, és amiért sikerült felvakarniuk a földről.