Az egész életem romokban a történtek után. Tanácstalan vagyok és helpless, érdemes lenne pszichológushoz elmennem?

Nem is tudom hol kezdjem, annyi dolog zuhant rám most az utóbbi 2 hétben.

Semmit az ég világon nem értem el, amire lett volna esélyem (legalábbis szerintem). Előző év végén olyan dolgokat jelöltem ki, amikre úgy tekintettem, hogy biztos képes leszek elérni, és boldogságot és ami még fontosabb: előrehaladást / személyiség fejlődést tudnék valóra váltani. Ám ebből csak nagyon pici részét tudtam megvalósítani. Elhatároztam, hogy január végéig lerakom sikeresen a vizsgáim egyetemen. Hát 7/6 tantárgy sikerült is, nem is egy nagyon jó jeggyel, de matek 1-en elbuktam, így vehettem föl újra. Elterveztem, hogy felhagyok 2 nagyon káros szokásomról, amiket több hónapig nem is csináltam, de ahogy jöttek a rossz dolgok, a stressz és a kétségbe esés, ezek is visszajöttek.

A másik dolog, amit kijelöltem, hogy végre kiköltözök otthonról legalább nyár végéig, egy nagyon jó fizetésnek köszönhetően. Odáig el is jutottam, hogy találtam jópár lehetőséget a területemen, amivel ez megvalósítható lett volna. Csak sajnos nem jött össze, mert vagy nem mentem el interjúkra, vagy én mondtam vissza az ajánlatot. A végére, pedig „nail on the coffin” hogy Mentoromtól kaptam egy mézes madzagot, amin be lett ígérve egy előléptetés. Legalábbis az előléptetésnek a folyamatát megkezdjük. Minap mikor rákérdeztem, hogy is fog kinézni a szituáció, egész egyszerűen el lettem hesegetve annyival, hogy majd csak fél év múlva kell emiatt aggódnom. Illetve kicsit kérdezősködtem másoktól a munkahelyen, és arra a konklúzióra jutottam, hogy nem hiszem, hogy akkora fizetést kapnék, amivel megtudom valósítani azt a tervem, hogy kiköltözzek, és haljak éhen.

A harmadik pont: Szerelem.

Hát igen, ezt a tervet sem hagyhattam ki a listámból még ’19 Novemberében. Egész pontosan az volt, hogy legalább 2 barátnőt összeszedjek az év folyamán. Amiatt is fontos ez, mert én nemigen vagyok szerencsés ezen a területen. Don’t get me wrong, nem vagyok szűz, sőt barátnőm is volt, de sosem éreztem azt, hogy egy lány fülig szerelmes lenne belém, sőt én se azt, hogy a másik félbe. Az utóbbi 2 évben rengeteget fejlődtem (voltaképpen kényszerítettem magam arra, hogy fejlődjek), a csajozás területén. Tehát, amit ’18 végén elterveztem, hogy a szüzességem elvesztem, az voltaképpen megtörtént. Nem vagyok ronda. Mondhatni már-már jóképű is vagyok (legalábbis ezt a visszajezést kaptam a csajoktól, akikkel erről beszéltem), de egyáltalán nem érzem ezt. Akármerre megyek, sosem látom azt, hogy megnézne magának egy lány. Legyen akár ronda, akár gyönyörű szép csaj. Pedig tudom magamról, hogy stílusosan öltözködöm, amiről kaptam is visszajelzést.

Nos miért fontos ez, amit felvezettem? Hát eljött a valentinnap, nemde? Volt 2 crush-om egyetemről, akikkel jól kijöttem, rendszeresen beszéltünk és jókat mulattunk. Egészen Feb. 14-ig iszonyatosan nagy lendületet éreztem magam mögött, éreztem, hogy legalább az egyikőjükkel simán össze fogok jönni, és elérem az egyik crucial pontom. Még valentin napon – nevezzük Klárinak- elmentünk egyet sétálni és kajálni. Klikkeltünk, amennyire csak lehetett. Jókat storyztunk, beszélgettünk a hosszútávú terveinkről és céljainkról. Sikerült őt nem egyszer megnevettetnem. Majd az est végén, elmondtam neki, hogy nagyon szimpatikus nekem (nem ilyen szavakkal), és szeretnék elmenni vele randira.

Kaptam tőle egy kosarat. Mondván, hogy őt túl sokszor utasították vissza a srácok, és emiatt nem akar semmit. Illetve, amúgy sem akarna „komoly” párkapcsolatot.

A másik csaj, - nevezzük Bellának- aki nagyon tetszett, folyamatosan lepasszolta felvetéseimet, hogy menjünk el vmit inni az egyetemi csoporttal. A válasza, mindig az volt, hogy fáradt vagy nincs kedve. Én ennek ellenére próbáltam nem feladni, egészen keddig. Amikor is beszélgetésünk után írtam, hogy nincs-e kedve elmenni ketten kávézni egyet a g*ci-unalmas óra helyett, ami lenne szombaton. Nem válaszolt rá semmit órákig, annak ellenére, hogy küldés után rá 3 percre megnézte. Majd úgy voltam vele, hogy: „oké, 2-ből semmi. Legalább megírom neki, hogy nincsen semmi baj, ha nem válaszol egy szimpla „igent” vagy „nemet” (nem ilyen kontextusban persze), legalább megpróbáltam, és ha nem is szeretne, legalább nyugodt a lelkiismeretem, hogy „ive got the guts to do it”. (ISMÉTLEM nem ilyen kontextusban).

Majd visszaírt, egy BULLSH*T szöveget, hogy miért nem válaszolt eddig. De választ ugyan úgy nem adott. Majd pénteken ráírtam, hogy most nem leszek suliban, mert egy-két dolgot el kell rendeznem. Aztán minap haverom rám ír, hogy az egyetemi csoportunkból éppen egy sráccal flörtöl, és elhúznak az óráról egyet kávézni. Pont. Úgy. Ahogy. Én. Terveztem.

Egész egyszerűen mikor erre a storyra gondolok, csak szeretnék magzatpózban lefeküdni a szőnyegre és sírni.

Story of a balek…

Szóval itt vagyok. Itt írok nektek broken soul-lal, hogy érdemes ezt valaki / valami komoly szakértelem segítségével megoldani ezt. Arra gondoltam, hogy pszichológushoz el kéne mennem, hogy get my sh*t together. Abszolút…. céltalannak és broken man-nek érzem magam. Mindent, amit építettem és fejlesztettem magamon és magam körül, az kb a Nullával egyenlő lett. Ha nem lenne, kihelyezett életcéljaim, amiket valóra akarnék váltani (szakmámban igazgató, család, utazások és egyéb más lelkemet kielégítő célok), akkor szerintem felkötném itt magam helyben. Tehát ennyire nyomorultan érzem magam. Most először a 2 év után, fogalmam sincs merre induljak el.

Félre ne értsétek. Nem azt várom, hogy TI oldjátok meg a problémám. Csak annyi, hogy szerintetek érdemes lenne ezt egy pszichológussal megtárgyalni?