Kilátástalanság, illúziók?

Az életem forog kockán,muszáj az elejéről kezdenem,lehet hogy hosszú lesz.

Nem érdekel semmi. Sohasem érdekelt,már két évesen is csak ültem a szönyegen és játszottam magamban. Soha nem sirtam,soha nem kértem semmit,soha nem akartam semmit. Nincsenek céljaim,nincs elképzelt világom aminek élhetnék. Nehezen tanulok meg akármit is,mert nem érdekel amit mondanak. (Van egy két ritka kivétel)

Szoval én csak ugy vagyok,és nem számit semmi.Amíg kisebb voltam is folyton bogarakat öldöstem,meg egyszer egy macskát is. Csak hogy tudjam hogy élek-e egyáltalán. Minden olyan illuzioszerü.

Nagyon szeretnék megváltozni,de egyszerűen képtelen vagyok. Minden vágyam hogy egyszer édesapám büszkén tekintsen rám,és ne kelljen neki mindig csalódást okoznom.

Kb. három vagy négy éve nem tanulok,csak alaptudással csúszkálok át a vizsgákon. Már amikor... Középiskola kilencedik osztályában megbuktam. Ismétléskor úgy döntöttem magántanuló leszek,így talán könnyebb lesz. Valóban többet tudtam adni,mintha be kellett volna járnom ugyanis arra is képtelen vagyok hogy bejárjak,és ott legyek minden órán. De megint nem sikerült négy tárgy. Augusztusban lesznek a pótvizsgák. Fogalmam sincs mi lesz.

Mióta az eszemet tudom többnek érzem magam a hétköznapi embereknél,persze nem mutatkozik ez meg semmiben,tudom hogy nincs is így,mégis egyfolytában analizálok,kritizálok,gondolkodom felesleges dolgokon ahelyett hogy azt csinálnám amit tényleg kellene.

Szinte mindig éjjel vagyok ébren,és délutánig alszom. Aztán nem csinálok semmit. Illetve valamit mégis csinálok,de olyan jelentéktelen hogy nem is emlékszem rá mi volt az.

A testem is kezd leépülni,nem mozgok,nagyon minimálisan táplálkozom.Épp annyit eszem hogy fenntartsam a szervezetem. 5 éve elkezdődött egy szívprobléma is,PSVT. 1 éve kezelik gyógyszerrel,azóta nincs is semmi gond. Csak emiatt is nem merek sportolni,vagy egyáltalán megerőltető tevékenységet folytatni. 52 kiló vagyok és 187 centi magas. Most 16 éves.

Nincsenek barátaim,haverokra meg nem tartok igényt,sosem éreztem szükségét hogy tartozzak egy olyan álságos társasághoz mint amit a "haverok" köre nyújt.Édesanyám reggeltől késő estig dolgozik így nagyon keveset látom. A nővérem se sűrűn van itthon,vagy a barátjánál van,vagy a barátaival,vagy iskolában. Egyedül vagyok. Barátnőim voltak,nagyon szemrevaló teremtések és mind iszonyu értékes kedves emberek. De valahogy mégis mindig eltaszítottam őket magamtól. Jelenleg három nőt tartok olyannyira kapcsolatra készen,amennyire csak lehet. De mégsem akarok belemenni egyikbe sem. Talán csak azért vannak,hogy úgy érezzem valaki törődik velem,vagy valakit érdeklek.

Nagyon zavaros az egész,a múltam üres,a jelen maga a keserűség,a jövőre nézve pedig semmi pozitívat nem látok. Vagy lesz egy szar munkám és ganézok egész nap ugyanolyan magányosan mint most,vagy hajléktalan leszek és előbb utobb de felfordulok,vagy végzek magammal mielőtt elkezdődne a nagybetűs élet.

Ez utóbbi elég vonzó,de már pár éve egyszer leküzdöttem. Talán nem kéne visszacsúsznom oda.. De mégis. Annyira szeretnék megszűnni létezni,annyira nem vagyok idevaló,az egész csak egy vicc,semminek sincs értelme...