Szerintetek középsúlyos depressziós és kevert szorongásos zavarral, munkanélküliként belevágjak az ismerkedésbe?

Vágyok az ismerkedésre, de 0 az önbizalmam a jelenlegi helyzetem miatt. Egyedül a külsőm az, amivel nagyon elégedett vagyok, de ez valahogy kevésnek tűnik ahhoz, hogy belevessem magam egy párkapcsolatba.

Nem tudom, hány nő értené meg ezt a helyzetet... Már nem 18-20 vagyok, ahol nem számít a pénz, egzisztencia ilyenek, közelebb vagyok a 30hoz és kb. semmi, amit tudok nyújtani JELENLEG :/

Hát nem éppen ez, az biztos.

A párommal nagyon nagy szerelemben voltunk. 10 éve ismertem barátként írtunk mindig egymásnak, 3 éve pedig együtt voltunk.

Kb. a mindene voltam, ő is nekem. Mindent tudtunk egymásról, együtt lettünk felnőttek.

Folyamatosan szerelmes leveleket írt, csomó ajándékot adott, mindig várta, hogy találkozzunk éveken át.

Év elején elvesztettem a munkahelyem, és fellángolt a depressziós zavarom.

Aztán utolsó hónapokban távolodott el tőlem, kollegákkal töltötte az idejét, lekötötte magát ott egy több éves képzésre szó nélkül, nem írt, aztán eljött 2 hónap után és összecsomagolta a ruháit és elment. Szerintem volt/van is már valakije neki... De ez csak egy tipp/megérzés. Rá sem ismertem, mikor megláttam, teljesen új haj, más testalkat, az egyedi ezüst ékszereket amiket tőlem kapott semmi nem volt rajta, pedig anno azokkal aludt...

Remélem más nem jár így. Nem tudtam, hogy egy ilyen szerelem elmúlhat így, de a valóság belém rúgott még egyet.

Bár a legnagyobb feszültséget úgy gondolom az introvertált - extrovertált ellentét okozta.

Anno is voltak ebből viták, nem is kicsik. Végén elmondta, utálta a túrázásokat, az erdőt, és ő nem ilyen ember, társaság, összejövetelek, baráti társaság kell neki.

Csak valamiért úgy állította be magát nekem, hogy hasonló természet mint én. Kérdeztem miért tetted, nem válaszolt. Biztos nem a pénzemért, mert 100% külön kasszán voltunk mindig és egyenlő arányban ajándékoztunk egymásnak, sőt ő általában túlzásba is vitte és mondtam köszönöm, de ennyi mindent ne vegyél már.

Soha többé nem keresek extro nőt. Elején letisztázom, hogy én otthon ülök a 4 fal között, túrázok, természetet élvezem, filmet nézek stb.

Csak van valahol a világban egy ilyen nő. Ha meg nincs, akkor nincs.

Köszönöm #7.

Alapból én is így gondolnám mint te, csak sok felől kapom az ívet. Hiába a kinézetem, az ápoltságom, meg viszonylag intelligensnek is tartom magam, ha valaki meghallja, hogy munkanélkül vagyok egy ideje már le is írt.

Rokonságnak, szomszédoknak a szüleim nem is a valósat mondják, mert némelyik ember azt sem tudja sajnos, hogy létezik olyan, hogy psziché, nem hogy pszichés betegségek :/ Volt olyan, hogy kitalált hazugságnak titulálták, meg nem is létezik ilyen, és nem tudtam vitázni sem, mert válltig állította, ilyen nem létezik... Mondtam akkor keresőben a wikipediában nézz utána, vagy orvosi szaklapokban...

Általában inkább azon versengenek, ki keres többet, aztán ha valaki sokat keres, akkor mindenkinek az a témája, hogy milyen jól megy neki...

Tököm ki van ettől, már elnézést.

Amúgy igazad van abban, hogy valaki biztos megértené, de döntő többség tuti nem. És ezek a visszautasítások nem tudom, hogy esnének most. Pszichiáteremmel majd konzultálok erről.

Bár az is igaz, jó lenne ilyen helyzetben párt találni, mert aki így kitart mellettem, az jó eséllyel mindig ki fog.

Párom, akire az életemet feltettem volna, vagy meg is haltam volna helyette ha kell, fél év munkanélküliségem miatt elhidegült és vége lett (illetve az intro-extro gond, amibe a betegségem is szerepet játszott egyrészt).

De már tudom milyen ember valójában, és örülök, hogy nem kell kapcsolatban lennem vele, egy jó nagy kő esett le a szívemről, és nem tudom miért, de egy napig nem bánkódtam miatta...