Mesélnétek nekem orvosos, mentős sztorikat?

A háttérinformáció: Németországban vagyok anesztes. Nemrég kerültem be a szívsebészeti csapatba (eléggé speciális, "high-tech" terület, és ebből adódóan már az egészen fiatal szívsebész rezidensek között sem ritka a meglehetősen öntudatos ember). Természetesen fantasztikus, hogy mire képes a szakterület, viszont ahogy a tudás és a tapasztalat lassan és sok munka árán jön meg, az öntudat egyes kollégák esetében hamar és könnyen. Leginkább ők azok, akik az új csapattagokat (aneszteseket is) elkezdik "kóstolgatni".

Akkor a sztori:

Szívsebész rezidens (természetesen miután az operáló főorvos elhagyta a műtőt) gondolta, hogy "itt a friss husi", most ő megmutatja... A szakmai keresztkérdéseken túljutva (felkészültem előre, így nem ért meglepetés) végül csak annyit tudott mondani (az egyébként közel-keleti származású kolléga), hogy "Hát maga nem német..." - mint ahogy ő sem :-) - "Egész jól beszéli a nyelvet, de ha szabad valamit megjegyezni, az "á" hangot nem megfelelően ejti ki, és ez rendkívül zavaró". Mosolyogva elmondtam neki, hogy "Ó semmi gond, a magyar nyelvben van egy olyan kifejezésünk, hogy "anyááááád p**ááájááát", ami azt jelenti, hogy hálás vagyok az építő jellegű kritikáért, és akkor most gyakorlásképpen ezt fogom ismételgetni, hogy legközelebb jobban menjen a kiejtés". Valóban, mindenki megelégedésére ezt tettem - fapofával...