19 éves Nő vagyok! Én igazából csak beszélgetni szeretnék, olyan édesanyákkal, akik elveszítették a magzatjukat! Biztos van olyan akinek hasonló a sorsa!?

Szeptember 20.-án megtudtam azt a csodálatos dolgot, hogy kisbabát várunk párommal, nagyon nagy volt az öröm! El is mentünk orvoshoz, aztán akkor a vérzésem szerint 7-8 hetes lehettem, de a petezsákom üres volt! 2 hét múlva visszamentem, és volt a picikémnek szívhangja már! Nagyon örültünk neki! 7 hetes voltam akkor. Voltak pecsételő vérzéseim, de azt mondta az orvosom az a méhszájsebemtől is lehet. Nagyon figyeltem magamra, minden rendbe volt a 12 hétig, mikor mentem UH-ra, azt mondták gond van a picinél, nem volt látható az alsó végtagjai közül az egyik, és kevés volt a magzat vízem, és a pici 3 héttel kisebb volt, mint amennyinek kellett volna lennie!Nagyon megijedtem, a genetikus azt mondta, hogy 2 hét múlva legyen egy Uh-ra még! Az a 2 hét borzalmas volt! Amikor vissza mentem, bíztam és reménykedtem,hogy minden rendbe van a mi kis drágánkkal! De sajnos nem így lett, egyáltalán nem volt már magzat vízem,és mindenféle rendellenesség volt a picinknél. A genetikus azt mondta mindenképpen meg kell szakítani a terhességet, mert az én egészségem van veszélybe! Így másnap be kellett feküdnöm a kórházba! Nagyon féltem ettől az egésztől, azt hittem hogy elaltatnak, és nem érzek majd semmi fájdalmat, de sajnos nem így lett. Vetélő indukciót indítottak meg nálam, másnap levittek a szülőszobára, és ott 3 órán keresztül vajúdtam! Borzasztó volt! Nem tudtam semmire gondolni csak a fájdalomra! A fájdalom: ami nem örömmel végződik... Ezután próbáltam nagyon erős lenni, és arra gondolni, hogy ő már jó helyen van!Nagyon nagy dühöt érzek legbelül, és haragszok az egész világra, hogy pont az én babámnál történt ez! Semmilyen káros szenvedélyem nincs, nem kávézok, nem cigizek, nem energia italozok, nem alkoholizálok, és még is az én Picimnél????!!Mért pont?!! A nappalok még nem is voltak annyira szörnyűek, amikor eljött az este, törtek rám a gondolatok, érzések! Egyszerűen próbálom túl tenni magam rajta, de nem megy:( Amikor alszok, arra kelek fel,hogy sírok! Tudom még fiatal vagyok, és hogy még lehet kisbabám, de nekem Ő KELL!!! 2 hónap múlva vissza kell mennem az eredményért,hogy miért alakult ez így, és igazából rettegek tőle, mert igazából mire az ember már úgy érzi, hogy túl tette magát, nem az hogy elfelejti, mert ezt SOHA nem lehet elfelejteni, de túl tenni igen, addigra megint jön egy csapás, ami vissza rántja az embert, ebbe a mélységes fájdalomba! Igazából ezt azért írom le ide, mert meg könnyebülést érzek, és szeretnék beszélgetni, olyan anyukákkal, akiknek hasonló a sorsuk! Köszönöm hogy meghallgattatok!