Azt akinek úgymond sajnos nincsen senkije, azt miért közösítik ki vagy előbb vagy utóbb az emberek? Ez valami ösztön?

Szerintem ösztön. Ha megfigyeled az állatvilágot, ott is mindig a gyengébb húzza a rövidebbet. A gond csak az, hogy mi emberek vagyunk, illene bizonyos mennyiségű aggyal rendelkeznünk, hogy ne csak az állatias ösztöneink vezéreljenek.

Egy olyan embernek akinek se szülei se barátai nincsenek, rohadtul nem hiányzik még egy beszólás is vagy kiközösítés. Az ilyen embereknek segíteni kell.

Az hogy egy embernek nincs senkije bizony nagyon nehéz dolog szkott lenni. Az ilyen életbe ekkora teherrel, könnyű kicsit bele keseredni, kicsit megkérgeíteni a szívünket vagy éppen túlzottan elfogadóan vágyakozóan ragálni mások közeledésére. Az emberek ezt az egyik irányban túlzóbb reakciókat vehetik észre és ez az amit nehezen tudnak kezelni . Azt veszik észre , hogy van egy élet helyzet amivel nem tud megküzdeni és általában őksem tudnak vele mit kezdeni így tesznek egy hátra arcot.

Javaslom hogy keresen fel egy élet viteli tanácadót vagy egy pszichológust a problémájával aki rámutathat milehet az a pont a kapcsolataiban ami emiatt a nagy teher miatt túlterhelt, és ezen hogy lehet változtani.

Hangsúlyoznám, hogy szerintem, nem pszichés probléma megoldására, hanem egy szociális probléma feloldására kell a szakember tanácsát kérni.

Sok sikert!