Az orvostudomány történetében, mikor, milyen vakcináról derült ki valaha, hogy hosszú távon káros mellékhatást okoz?

A gyermekbénulásiról:

1952-ben az Amerikai Egyesült Államokban az ország történetének legnagyobb járványa tört ki (57 ezer eset, amely háromezer halálos áldozattal járt), ami elindította a nagy versenyt a betegség megelőzésének kidolgozásáért. 1955. április 12-én Jonas Edward Salk bejelentette, hogy kifejlesztett egy vakcinát. A vakcina úgy készült, hogy ázsiai rézuszmajmok veseszövetében tenyésztettek ki poliovírust, amelyet azután formaldehiddel elöltek. Salk elsőnek saját magán, majd feleségén és három gyermekén próbálta ki az új oltóanyagot, amely a laborvizsgálatok alapján is sikeresnek bizonyult. Ezután példátlan méretű humán kísérletben tesztelték. A vizsgálatba 1 800 000 gyermeket vontak be, ezen felül 220 000 önkéntest, 64 000 iskolai és 20 000 egészségügyi alkalmazottat. A program költsége több mint ötmillió amerikai dollár volt. A tesztelés azért igényelte a nagyszámú tesztalany bevonását, mert a poliovírus okozta betegség csak a megbetegedett személyek kis százalékánál okozott bénulást. A teszt sikere után megindult a Salk-vakcina tömeggyártása, ami lehetővé tette a teljes lakosság immunizálásának megkezdését. Azonban április 25-én a frissen oltottak között bénulásos eseteket jelentettek. A gyors vizsgálat hamar kiderítette, hogy az öt nagy gyártó egyike, a Cutter Laboratories termékével oltottaknál jelentkezett a váratlan komplikáció, amely változatot aztán két nap múlva visszahívták a forgalomból. Május 8-án leállították az oltásokat. Június 23-án az Amerikai Közegészségügyi Szolgálat jelentése szerint a beoltottak közül 149 fertőzött személyt találtak, akik közül hatan meg is haltak. A lefolytatott vizsgálatok után végül nem marasztaltak el senkit sem az ügyben. Ez az úgynevezett „Cutter-incidens” visszavetette a Salk-féle vakcina iránti érdeklődést.

Sabin némi késéssel, 1957-re mindhárom bénulást okozó vírustípusból sikeresen létrehozott egy legyengített, de élő törzset. Az így kifejlesztett Sabin-csepp szájon át adható védekezés volt, ami a bélfalon tartósan megakadályozta a vírus szaporodását. Azonban egyes körökben komoly ellenérzést váltott ki, hogy Salk módszerével szemben végső soron a rettegett vírusból élő törzseket juttatott a szervezetbe. Elsőként Kubában és a Szovjetunióban próbálták ki. (A szovjet kutatásokat Mihail Csumakov végezte). Végül a Sabin-cseppet 1960-tól engedélyezték az Egyesült Államokban, és 1962-ben szabadalmat is kapott.

Négy évvel a Salk-vakcina bevezetése után kutatók kimutatták, hogy egyes rézuszmajmok veséjében egy, az emberben is terjedni képes vírus, SV40 található. A feltételezések szerint e vírus rákkeltő hatású is lehet. Habár a US Public Health Service nem volt meggyőződve a vírus ártalmasságáról, 1961-ben mégis a problémás vakcina fokozatos kivonásáról döntött. Az új oltóanyag előállításakor már rézuszmajmok helyett a vírusmentes amerikai szürkemajmokat használták fel. Mint később kiderült, a Sabin-cseppek egy része is fertőzött volt a majomvírussal.

Hivatalos adatok szerint a hibát 1963-ban felismerték, de Michele Carbone chicagói kutató szerint a Szovjetunióban egészen 1980-ig fertőzött oltóanyagot gyártottak. Carbone három oltóanyagos fiolából kettőben izolálta a vírust, és az is lehetséges, hogy a harmadik fiola tartalma is fertőzött volt, de a kutatás idején lejárt a vakcina szavatossága.

Rossz megoldás

A tudós ugyancsak tesztelte azt módszert, amellyel annak idején a Szovjetunióban tisztították a vakcinát. Mint kiderült, a magnézium-klorid csak 95-százalékos biztonsággal semmisítette meg a rákkeltő vírust, írta az MTI. Michele Carbone állítása szerint a szovjet orvosok csak 1981-től használtak biztonságos oltóanyagot, amikortól a WHO látta el az országot a vakcina alapanyagával.

Michele Carbone nemcsak a vakcinát tanulmányozta. Ő volt az a tudós, akinek tíz évvel ezelőtt elsőként sikerült bebizonyítania az SV40 jelzésű majomvírus és a rosszindulatú mellhártyadaganat, a mesothelioma kialakulása között meglévő kapcsolatot.