Kereste már fel valaki felépülése után személyesen az őt ellátó mentősöket, hogy megköszönje amit érte tettek? Ha igen, hogyan találta meg őket? Hogyan fogadták? Bármilyen ezzel kapcsolatos tapasztalatot szívesen vennék!

Kedves Mentőtiszt!!

Hálás vagyok a válaszodért,nagyon köszönöm!!Vidéki vagyok,egyetlen mentőállomás van a városban,így az nem is okozna gondot,inkább attól tartok,hogy egy műszakban bizonyára több egység van szolgálatban,és ha felkeresem az állomást és elmondom mi történt,és pontosan mikor, nem tudom, meg tudják-e mondani,vajon engem melyik egység látott el akkor?Egyáltalán rögzítik valahogyan az eseteket?Utána tudnak keresni az enyémnek?Vajon milyen időtartamig?(Egy hete történt a dolog)

Ami miatt pedig kicsit tartok attól,hogy hogyan fogadnának az engem ellátó mentősök,az az,hogy gyógyszermérgzés miatt hívták hozzám őket...(Egy hirtelen ért sokkhatás miatt képtelen voltam gondolkodni,szinte öntudatlanul tettem meg,és nagyon szégyellem...)Tudom(távoli mentős ismerős gunyoros történeteiből),hogy ezek az esetek nem a mentősök "kedvencei",mint ahogy a gyomormosás sem,mint ellátandó tevékenység...Ezért nagyon szégyellem magam előttük...Alig emlékszem valamire az egészből,de arra még igen,hogy amikor megérkeztek,nyugodtan,kedvesen,megértően bántak velem, támogattak és emberként kezeltek a történtek ellenére is,és ezért végtelenül hálás vagyok nekik,és szeretném,ha ezt megtudnák...Továbbá szeretnék bocsánatot is kérni,ha később öntudatlanul bármi olyat tettem,vagy mondtam,ami bántó,sértő volt számukra,mert nem volt szándékos, nem emlékszem szinte semmire:( Az akkori események (nem csak maga a kísérlet,hanem a sokk ami kiváltotta) nagy traumát jelentettek számomra, és szeretném megköszönni,hogy életem eddigi legnagyobb krízisében segítettek rajtam,mellettem álltak,és megmentették az életemet...Remélem sikerül megtalálnom őket, és nem fogadják majd rossz szemmel a látogatásomat...Azt is elviselem,ha lekorholnak amiatt amit tettem,de nagyon szeretném,ha tudnák,hogy hálás vagyok nekik...:'(

Köszönöm szépen még egyszer a választ,és köszönöm,hogy Vagytok,köszönöm a munkátokat,az erőfeszítéseiteket,köszönöm,hogy vigyáztok ránk,idegen emberekre,és köszönöm,hogy még a hozzám hasonló szerencsétlenekkel is tudtok megértően,emberként bánni!

Arra még emlékszem,hogy 3-an jöttek,ebből gondolom,hogy volt egy orvos is közöttük,vagyis nagy valószínűséggel esetkocsi lehetett,de még azt sem tudom hogy jutottam ki a mentőautóig,a típusáról,felszereltségéről így fogalmam sincs:( Annyit tudok,hogy miután megtudta a bevett szereket és mennyiséget, az egyik mentős -vélhetően ő volt az orvos-,azonnal a gyomormosás mellett döntött ( az emlékeim kb. addig terjednek míg felvette a gumikesztyűt és az ujjvédőt) utána pedig azt mondták,infúziót kötött be.

Köszönöm szépen a választ,és a hasznos információkat,nagyon sokat segítettél, így már könnyebb lesz elindulnom felkeresni őket,bár bevallom, egyre jobban félek...Nem is tudnám megmondani pontosan mitől... Leginkább attól, hogy hogyan fogadnak...Felismerniük az eset elmondása után szerintem nem lesz nehéz,ugyanis olyan szempontból nem volt "hétköznapi", hogy végül anyával együtt vittek be a kórházba,engem a sürgősségire,őt a pszichiátriára...(összetett a dolog,a lényeg,hogy őt évek óta depresszióval kezelik,gyakran fenyegetőzött öngyilkossággal,én pedig régóta rettegtem,hogy megteszi,és aznap egy vita után az általa hagyott búcsúlevél, és üres gyógyszeres doboz fogadott amikor hazaértem...Nem tudtam miből,mennyit vett be és mikor,állította,hogy nem sokat,de fenyegetőzött,hogy a többit is be fogja...Azt hiszem ekkor kaphattam sokkot(egyébként is hónapok óta labilis voltam lelkileg),ami végül ahhoz vezetett amit tettem...Ő,mint utólag kiderült igazat mondott,én pedig a sürgősségin,majd a pszichiátrián kötöttem ki...:( Még mindig nem hevertem ki a történteket,pszichológus fog ebben segíteni...De borzasztó erős a késztetés bennem nap mint nap,hogy megköszönjem a mentősöknek a segítséget és bocsánatot kérjek,úgyhogy mindenképpen fel fogom őket keresni,csak össze kell szednem magam és egy kis bátorságot gyűjteni...

Ha megtettem,mindenképpen megosztom itt a történteket!Még egyszer nagyon köszönöm a segítséget!

Üdvüzlettel: "a 24/L túlélő"

Kedves 25/L Mentőtiszt!

Ma délután,hosszas töprengés után, elszántságomnak köszönhetően összeszedtem minden bátorságomat,és elmentem a helyi mentőállomásra (nem titok,az eset Debrecenben történt,így nem volt nehéz dolgom,mindössze egyetlen állomás van).Soha nem jártam még ott azelőtt, így nem tagadom, igen csak félve léptem be a kapun,majd az épületbe,ahol azonnal pár,a pihenőben várakozó meglepett egyenruhás mentős csodálkozó tekintetével találkoztam (gondolom nem túl gyakori eset,hogy egy civil csak úgy besétál oda...)Fogalmam sem volt mit/kit hol találok,zavarodottságomat észrevéve az egyik mentős megkérdezte mi járatban vagyok.Elmondtam,hogy kb. 2 hete segítettek rajtam a kollégái,és csak szeretném megköszönni amit érem tettek. Erre segítőkészen,- de továbbra is kissé meglepett arccal- a tőlem jobbra lévő irodahelyiség üvegablakára mutatott(ránézésre a diszpécser irodának tűnt),és azt mondta,az ablak mögött ülő hölgy tud majd segíteni,ha letett a telefont,várjak pár percet.De idő közben az egyik folyosóról előtoppant egy férfi -mint az előbbi mentős hozzátette,maga a főnök, személyesen- ,aki szintén megkérdezte, miben segíthet.Kissé ő is meglepődött,amikor röviden vázoltam neki is a helyzetet,majd azt mondta,máris utánanéz az előbb említett hölgy a számítógépben,hogy mikor is történt a dolog,és kik voltak akkor szolgálatban az esetkocsin ami ellátott.Ha szerencsém van,ma épp szolgálatban vannak,és tudok velük beszélni,ha nincs szerencsém,akkor esetleg telefonon tudom majd elérni őket.Megkérdezték a nevemet,hogy mi történt,mikor történt az eset,illetve ellenőrzésképpen azt,hogy melyik utcában lakom.Pár pillanat alatt meg is találták a szükséges információkat (az egység számát,illetve hogy kik jöttek ki hozzám),és az is azonnal kiderült,hogy az egyikőjük ma dolgozik,épp úton vannak vissza az állomásra egy "bevetésről",pár perc és visszaérnek.Az a pár perc várakozás egy örökkévalóságnak tűnt...Az idegességtől moccanni sem tudtam,csak álltam az ajtóban,és vártam,újra és újra lejátszva a gondolataimban,miket is szeretnék majd mondani...(Közben hallottam,ahogy a pihenőben ülő mentősök közül az egyik megjegyzi: "na,én így se jártam még eddig soha,én maximum letolást kaptam"...Nem tudom,hogy ez annak szólt,hogy eljöttem köszönetet mondani,vagy sem,de végül is nem is ez a fontos).Pár perc múlva tényleg beállt egy Mercedes mentőautó a garázsba,majd kisvártatva a főnök kíséretében egy kedves,fiatal mentőtiszt jött elém.Borzasztóan ideges voltam,részben a helyzet miatt,részben pedig mivel a bevett gyógyszerek hatása miatt nem emlékeztem rá(és a társaira sem:()...Köszöntem neki,majd hirtelen csak annyit tudtam kinyögni,zavarban vagyok,mert tudom,hogy ez Magyarországon nem túl elterjedt szokás,de szeretném megköszönni,hogy kb. 2 hete...-és ekkor, a legnagyobb meglepetésemre, ő fejezte be a mondatot helyettem: "Emlékszem!Édesanyáddal együtt vittünk be a kórházba,ugye?" -Igen-helyeseltem,meglepetten,hogy emlékszik rám. Az első kérdése ezután az volt,hogy hogy vagyok,majd,hogy anya hogy van?Elmondtam,hogy fogjuk rá,hogy jobban vagyunk,bár idő lesz feldolgozni a történteket.Azután elmondtam, hogy csak azért jöttem,mert szeretném megköszönni amit értem tettek,azt,hogy emberként,emberséggel bántak velem a történtek ellenére is,holott tudom,hogy az ilyen esetek nem tartoznak a kedvenceik közé...Kedvesen azt mondta,ez csak természetes,nem kell megköszönnöm,hiszen ez a munkájuk,és hogy számukra a segítségnyújtás az elsődleges szempont,nem az,hogy mi történik.Ezután elnézést kértem,ha esetleg kábultan bármi olyat mondtam,vagy tettem,ami nem helyénvaló,mert a benzodiazepin hatására elég hamar beállt anterográd amnézia miatt szinte semmire sem emlékszem....Azt mondta,nem volt velem semmi baj,kicsit elbeszélgettek velem a mentőben,hogy próbáljak meg erős lenni,és nem szabad ennyire mélyre süllyedni a nehézségekben,diplomám van,okos vagyok,helyre jönnek majd a dolgok,stb...(bár emlékeznék ebből akár egy szóra is!:()Annyi mindent szerettem volna még mondani,amit elterveztem,de végül "lányos zavaromban" a feléig sem jutottam,csak annyit tudtam újra megismételni,hogy nagyon köszönöm!! Egy kedves "szívesen",illetve vállveregetés kíséretében köszönt el tőlem.Sajnálom,hogy a kollégáival nem tudtam találkozni,csak remélni tudom,hogy továbbadja majd nekik,hogy ott jártam,hiszen nekik legalább ugyanolyan hálás vagyok!

Ez a látogatás nagyon tanulságos volt számomra.A mentősök meglepett arca sajnos azt árulta el,hogy tényleg nincsenek hozzászokva az ilyesfajta köszönetnyilvánításhoz...És ezt nagyon szomorúnak tartom:( A páciensek többsége a kórházi orvosnak hálás a felépüléséért, de az emberek zöme elfeledkezik arról,kiknek köszönhetően jutott el egyáltalán a kórházig...Legyen akár baleset, rosszullét, vagy szégyenletes öngyilkossági kísérlet, ők jönnek, segítenek,támogatnak és idegen emberek életét mentik meg önzetlenül nap mint nap, majd visszavonulnak, és maradnak "névtelen hősök"... Hogy ez természetes,hiszen ez a munkájuk? Igen, meglehet... Csakhogy a munkájuk emberek ezreinek életével fonódik össze,és nem szabadna megfeledkeznünk Róluk! Én hálás vagyok,hogy életem legnehezebb krízishelyzetében előítéletek nélkül,maximális emberséggel és törődéssel segítettek rajtam,és örülök,hogy ezt személyesen is elmondhatam! Remélem a jövőben sok ember követi a példámat!

Kedves 25/L Mentőtiszt:Köszönöm,hogy vigyáztok Ránk!<3