Vannak megalázó tapaaztalaitok az egészségügyből betegként?

Nekem sok van. Nem is tudom mindet összeszedni.

1. 21 évesen, még szűzként a nőgyógyász a többszörös P3-ra receptre akart felírni egy fiút, mert szerinte minden bajomat az okozza. Pasizzak be, sőt szüljek, akkor majd jobban leszek.

2. Szintén nőgyógyász (egy másik) vizsgálat után nem akart mondani diagnózist, kérésre sem. Megmondta kerek-perec, hogy nem mond semmit, nézzem meg a papíromból (amit vagy értek, vagy nem).Gondoltam, megkérdezem, hogy miért nem hajlandó válaszolni, na, akkor kiakadt, hogy azért, mert nincs nekem semmi bajom, csak raboltam az idejét.

3. Ügyeletben, elviselhetetlen, szűnni nem akaró súlyos migrénre injekciós koktélt nem, csak egy receptet kaptam ordibálva. A doktornő ki volt akadva, hogy ezzel idejövök. Mikor meg mertem kérdezni, hogy miért ordít velem, kikapta a receptet a kezemből és közölte, hogy akkor ezt aem kapom meg, viszlát. Sírva jöttem el. Később derült ki, hogy jóindulatú agydaganat okozta a panaszokat.

4. Már az agydaganatom műtéte után, amikor hetekig nem volt szabad felkelnem az ágyból, még a párnám is csak egy bizonyos magasságban lehetett, egy kedves nővér bejött, hogy azonnal üljek fel. Mondtam neki, hogy nekem nem szabad. Hát neki olyat nem mondtak, hogy én ne ülhetnék fel, úgyhogy azonnal üljek fel és ne hisztizzek.

Fel is húzott durván, morogva, mert ez akkor nekem többheti fekvés után elerőtlenedve nem ment. Számára továbbra is hisztiztem és szerinte nem kellene ennyire elhagynom magam. Körberakott párnával, hogy egyek, mert ő nem fog megetetni. Addig kanálból etettek a többiek, csak levest ettem, annak is a levét, hogy elkerüljem a gyomorszondát.

A fejemet meg se tudtam mozdítani, néztem előre mereven, görcsösen, mint egy robot, és megpróbáltam kitapogatni az ölembe rakott tálcán a kaját, mert lenézni se tudtam.

Félóra küzdelem után már nagyon rosszul voltam, ezt félig hangosan (hogy vegye komolyan), félig nyögve (mert alig bírtam létezni is) próbáltam jelezni neki, de ő még kitartott amellett, hogy mostmár enni kell, nincs lustulás, üljek még.

Amikor már majdnem elvesztettem az eszméletemet, akkor felordítottam, összeszaladtak, lefektettek, mert már azt sem tudtam magamtól.

Hívták az orvost is, hogy rosszul vagyok, ő is bejött és keményen leb@szta a nővért, hogy nekem TILOS felkelnem. Megvizsgált, s mivel már keményedett a fejemben a nem tudom, micsoda, de a műtét helye körül valami, és közben elfolyt az agyvíz jelentős része is, életveszélyes lett az állapotom, ami miatt majdnem megműtöttek aznap újra, de ezt szerencsére elkerültem végül a gyógyszerek hatására. A nővér elvileg fegyelmit kapott.

5. Csontvelőbiopsziát végeztek rajtam altatásban. Az orvos kifejezetten arrogáns volt. Meg is mondta, hogy nem szereti, amikor valaki ennyire nem bírja a fájdalmat, hogy altatást kér. A legtöbb betegnek nincs altatás, csak helyi érzéstelenítés, mégis kibírják.

A beavatkozásnál bejött, beadta az altatót, és abban a pillanatban már vágott is fel. Meg sem várta, hogy hasson, mindent éreztem. Nagyon fájt, szorítottam a fogam, a párnát, az ágyrácsot, mindent. Amikor kimondta, hogy készen vagyunk, akkor kezdett el hatni az altató, már alig voltam magamnál. Mondtam, hogy aludjam ki magam, és magamra hagytak egyedül egy kórteremben. Nem tudom, mennyi idő telt el, mikor felébredtem, de nem tudtam, hol vagyok, nem tudtam, mi történt, hullámzott a szoba, azt se tudtam, hogy az szoba-e egyáltalán. Ész nélkül, ösztönösen valahogy legurultam a magas ágyról és elindultam a folyosón a ködben. Nem láttam a tárgyakat, nem láttam körvonalakat, a helyiséget se ismertem meg, hogy az egy folyosó, semmi. Nekem az egy köd volt. Erőltettem az agyam, és úgy felfogtam annyit, hogy a falon lévő egyik képtől a másikig csússzak, szorosan a falra tapadva, kapaszkodó nem volt. Így húztam el magamat egy fényig (már éjszaka volt és égett a nővérálláson a kisvillany), de ott elfogyott a fal és kétségbeestem. Még szorítottam a maradék falat, amikor már csak ennyit hallottam, hogy felkiált valaki, hogy "Doktor úr, kijött a betege!" -és elájultam.

Még éreztem, hogy elkapnak, de a többire nem emlékszem. Egy tolószékbe ültetve ébredtem fel a folyosón, félretéve a sarokban, arccal előreborulva, egyenesen az ölembe tett zárójelentésemre. Amikor észrevették, hogy felébredtem, letoltak a kapuba és mondták, hogy álljak fel, mehetek, viszlát. Alig álltam a lábamon, egy padon ülve tisztult ki az agyam, hogy akkor most hogy megyek haza.

Volt még sok hasonló, ha eszembe jut még, írom. Sokat törölt az agyam, mert mindig engem fogott el a szégyenérzet egy-egy ilyen után.