Hogyhogy nem voltak képesek felismerni az orvosok nagymamám (mára már előrehaladott) Parkinson-kórját, mikor karakteres és utólag már laikusok számára is felismerhető tünetei voltak?

A neurológus úgy ismerte fel, hogy a váróban voltunk, semmi egyéb nem kellett hozzá! Egyből rákérdezett: Parkinson? Nem vicc! Azért az, hogy nehezen megy, koordinálatlan, hajlamos kifejezéstelenül nézni és nem ad választ a kérdésekre, nem szeret mozogni, főleg elindulni, vizelettartási probléma, görnyedt hát, ujjmorzsolás stb..., ezek nagyon karakteresek, évek óta. Sőt, munkahelyemre rendszeresen jár egy nyugdíjas, neurológián volt ápolónő és mikor említettem neki, egyből elkezdte sorolni, hogy akkor miket produkál az ilyen. De rendben, mondjuk, hogy a háziorvos nem gondolkodott ilyesmin, rutinból felírta az 5-10 gyógyszert, aztán minden jót, de hogy az urológustól a kardiológusig senkinek nem jut eszébe, míg ott ülünk náluk 5-10 percet is, hogy mégis milyen időskori jellemző betegségek vannak, amire ez utal... pláne, hogy a neurológus egyiknek se jut eszébe, hanem telefonon keresztül egyből azt tanácsolja a szociális munkás (ahova nem akartunk volna menni, mert itthon igyekeztünk megoldani), az már kicsit meredek. Az orvosoknál meg évekig se kép, se hang, pedig a szociális szféra is terhelt, sőt... meg az orvosok is sok időssel találkoznak, de gőzük nincs, hogy mit is kéne diagnosztizálniuk...

Jó, a lényeg, hogy az utóbbi napokban sikerült egy olyan emberrel beszélni, aki el is gondolkodott a probléma gyökerén, nem csak ímmel-ámmal, ez is lehet, az is lehet, akkor mindegy is... Mondjuk az öröm, hogy a neurológus kapásból rájött, nem volt semmiféle Huntington-kór gyanúja és más egyéb. Pedig már régóta ez az állapot állt fenn. Azért köszi!

Emellett, sajnálom, bárki számára is végzetes volt a múltban egy hasonló kór, mint ismerősöd esetében...