Szeretnék őssejt-donor lenni. Van itt olyan, aki esetleg már az, és vannak tapasztalatai a szükséges vizsgálatokkal kapcsolatban?

Én másfél éve voltam őssejt donor. Nem én jelentkeztem donornak, hanem a testvéremnek volt szüksége az őssejtjeimre, ezért nem biztos, hogy amit leírok, az pontosan megegyezik azzal, ami egy önkéntes donorral történik. Nálam az egész donorság rengeteg vérvétellel kezdődött. Ezekre azért volt szükség, hogy az orvosok meggyőződjenek arról, hogy valóban lehetek a testvérem donora. Amikor kiderült, hogy igen, akkor egy transzplantációs bizottság elé kerültünk, akik jóváhagyták az őssejt transzplantációt. Ekkor kezdődött eddigi életem egyik legrosszabb része. Nem szeretnélek lebeszélni a donorságról, mert igen dícséretes cselekedet, én ha nem a testvéremről lett volna szó, akkor már a felénél feladtam volna. Számos vizsgálaton kellett átesni, ultrahangok, röntgenek és gócvizsgálatok. Mivel két tömött fogam nem ment át a gócvizsgálaton, így ki kellett őket huzatnom. Ha van rossz fogad, már alapból kizáró ok lehet a donorságnál. Annyi vizsgálatra kellett menni, hogy már úgy éreztem magam, mint egy öreg ember, pedig alig múltam harminc. Életemben összesen nem voltam ennyit kórházban mint ekkor. A legrosszabb az volt, amikor a transzplantációt végző kórházban mintát vettek a csontvelőmből. A mintavétel abból áll, hogy félmeztelenül fekszel egy asztalon. A szegycsont környékéről leborotválták a mellkasszőrt, majd érzéstelenítették a bőrt. Mivel a csontot nem lehet érzésteleníteni, ezért arra kértek, hogy szorítsam össze az ökleimet és a fogaimat. Én ekkor kezdtem sejteni, hogy nem ez lesz életem legkellemesebb élménye. Azt az érzést és azt a hangot még mindig érzem és hallom, amikor a tű átbökte a csontot. De ez legalább még nem fájt. Na az, ami utána jött, az annál inkább. Nem vagyok kényes, de amikor az orvos elkezdte szívni a fecskendővel a csontvelőt, én azt hittem, hogy kitépik az egész csontot. Csak úgy csikorogtak a fogaim. Ha valami hadvezér lennék, én tuti ezzel vallatnék. Szerintem sokan még azt is bevallanák, amit nem követtek el. A mintavétel után 15 percig az asztalon kellett feküdnöm, csak utána kelhettem fel. Közben végig szóval tartottak. Miután felöltözhettem, kaptam tapaszokat, hogy bizonyos időközönként cseréljem. Fürödni is csak úgy szabadott, hogy nem érhette víz. 48 óráig kellett közözni a sebet. Emelni napokig nem tudtam semmit, mert akkor visszatért a fájdalom. Hetekig nem bírtam öt kilónál nehezebb dolgot felemelni, nagyon ciki volt, hogy amikor a feleségemmel elmentünk vásárolni, akkor neki kellett cipekednie a kocsiig, mert nem tudtam megemelni még egy zsugor ásványvizet sem. Kis gyerekek vannak, ők sem értették, hogy apa miért nem veszi fel őket, miért nem játszik velük úgy, ahogy eddig szokott (imádják, amikor felkapom őket a magasba). A mai napig érzem a helyét, ha nehezebb dolgot emelek, például bútort. Ez azért egy fiatal férfi életében eléggé kellemetlen dolog. A mintavétel után volt még néhány vérvétel és néhány konzultáció. Majd amikor közeledett a nagy nap, akkor a testvéremet befektették a steril szobába, velem pedig aláíratták a nyilatkozatot, hogy innentől kezdve nem tagadhatom meg. Amikor ez megtörtént, kaptam injekciókat. Úgy kell elképzelni mint a véralvadásgátlót, magadnak be tudod adni. Az injekciókban lévő hatóanyagtól a csontvelőkben lévő őssejtek ki akarnak jutni a vérbe. Ez fájdalommal és lázzal jár. A szegycsont és csipőcsont a negyedik napra annyira fájt, hogy alig aludtam valamit és úgy ettem a fájdalomcsillapítot mint más a cukrot. Ötödik nap be kellett mennem a kórházba, ahol rákötöttek egy gépre. Ezt úgy kell elképzelni mint a művese kezelést. Egy dönthető széken feküdtem, mind a két kezemben egy-egy katéter. Így folyatták át a véremet egy gépen, ami kiszedte belőle az őssejteket. Az ott dolgozóknak viszont jár az elismerés, ők mindent megtettek azért, hogy az ott eltöltött majd négy óra a lehető legkellemesebb legyen. A gép az én súlyom, a testvérem súlya és a kezelés kezdetekor levett minta alapján számolta ki, hogy mennyi ideig kell ott lennem, hogy megfelelő mennyiségű őssejtet tudjanak leszedni. Ahogy elmondták, a teljes vérem négyszer forgott keresztül a gépen. Ez nem fájt, csak unalmas volt. Miután végeztem, újabb vizsgálatok következtek. Alig akartak hazaengedni, annyira megcibálta vérképemet a kezelés. Ez még most is tart, még mindig nem jött teljesen rendbe a vérképem. A donorság után egy héttel, egy hónappal, három hónappal, fél évvel és egy évvel is kontrollra kell menni. Tíz évig pedig évente. A feleségem szerint csak bemesélem magamnak, de azóta nem bírok annyit mint régebben. Sokkal hamarabb elfáradok, ennek ellenére nagyon rossz alvó lettem. Régen át tudtam volna aludni több napot is, most már hétvégén is hajnalban kelek. Ennek ellenére nem bánom, remélem sikerült segítenem a testvéremen és még hosszú-hosszú évekig velünk lesz. Megtenném-e még egyszer? Érte igen, de egy idegennek nem. Kérdezték, hogy nem szeretnék-e donor lenni, én azt válaszoltam, hogy még véletlenül sem. Igaz volt két előnye: segíthettem a testvéremen és olyan alaposan ki lettem vizsgálva, mint nem sokan ebben az országban. Ha esetleg kérdésed lenne, akkor írd meg bátran, igyekszek válaszolni.